Ennél gyönyörűbben, tapinthatóbban talán senki nem látta a téli vasárnapot, mint Radnóti Miklós, mert mindent látott.
Radnóti Miklós: Téli vasárnap
Arany késként villan a napnak fénye a fák közt
és füstölve siklik az úton a friss nyomokon
s távol nagyokat hasogat a kemény levegőből,
síkos arany domb őrzi ott örömét!
Ó, most síkos a lomha gond is, füttyentve kicsúszik
melegéből és csönd s a havon vékony repedés
jelzi tünése nyomát, míg nyugodt dobogással
takarítgat utána a szív.
Nézd! asszonyod arany kontya s két síje
külön megcsillan a lejtőn s eltünik lobogón;
lenn hó pora bujtatja s egy enyhe kanyar.
Ó, fend hóhoz a léced! csisszen az s kinyitja előtted
az erdőt és mögötted újra kezetfog a szél
s az utat szegő fák sora tanakodva nézi tünésed!
(Este)
Jó fáradság pirul és szerelem az asszonyok arcán
s a ház falánál odakinn, csöpögőn sorakoznak
a ködben a lécek. Ezüst esti világ ez! fölötte
az égen sötét koszorúba gyűlik a holnapi hó.
1934. január 5.
