Jon Fosse: magány és misztika, téboly és csend, mondatról mondatra
Különös író ez a Jon Fosse. Az irodalmi Nobel-díj kapcsán figyeltem fel rá. Elsőként a Melankóliát olvastam tőle pár hete, a napokban pedig a Trilógia című különös kis könyvét. Különös, mert olyan, mint valami népmese. Az egyszeri legény a kedvesével világgá megy, és akik útjukat állják, azokat egy csapással kivégzi. Na de mégsem ilyen tillárom-tallárom típusú mesehangulat ez, hanem valami sokkal ködösebb, északibb, valamifajta IKEA-n túli skandináv sötétség úszik fel a lelkek mélyéről, onnan, ahol az ösztönvilág összeér a halászok kocsmai sörhabjával, és az akasztott ember unokái is még a fagyos tenger hullámzását hallgatják. Gondolatok e misztikus világ és e különös norvég író kapcsán.
Jon Fosse kevés irodalmi eszközzel dolgozik. E két könyv kapcsán legalábbis nekem ez a benyomásom. Kevés szereplőt mozgat, nem jár be széles vidéket, barokkos körmondatoknak pedig esélye sincs megszületni nála ott a zord északi tájakon. Arrafelé, úgy tűnik, résnyire nyitják csak az ajtót (és a szájat meg a tollat) hiszen bejön a hideg. Minimalizmus, meggondoltság, misztika, tömény tanulság az emberről és az ő vágyairól.
Jon Fosse pár napja a Nobel-díj ünnepségen a félelemről is beszélt. Majd a belső biztonság érzéséről. Idézte a norvég költő, Olav Hauge egyik versét, amiben az írást a gyerekkorhoz hasonlítja, amikor lombkunyhót épít az ember az erdőben, bemászik, majd gyertyát gyújt, és biztonságban érzi magát ott a sötét őszi estéken. Valahogy így éli át Jon Fosse is az írást. Aztán beszélt még a csendről. A műveiben megjelenő csendről, amiben talán Isten hangját is meg lehet hallani.
A Financial Timesnak 2015-ben adott interjúban pedig azt mondta, hogy nem a cselekményekért érdemes olvasni a könyveit, és nem is a bonyolultságért, hanem:
„Úgy mondanám, hogy az élet misztériumáról próbálok írni. Nem egy egyszerű módon keresem a válaszokat; én ünnepelni akarom a rejtélyt.”
Misztériumból és rejtélyből bizony nincs hiány, hiszen az élet nagy kérdései sejlenek fel nála: élet, halál, szex, szerelem, barátság, testvéri kapcsolatok, család, gyász, vallás, sors, döntések és életút, ember és az Isten, föld és a tenger. De mindezek nem túlbeszélve, nem csontig rágva, hanem csak sejtelmesen és hűvösen megírva, ahogy az Északi-tenger hullámai mossák a skandináv partokat, ott, a világnak azon a felén, amin túl már semmi más nem létezik, csak a hosszú hidegek és a végtelen rejtélyek.
A misztikus Jon Fosse szereplői a Melankólia című könyvben a nagy kérdések helyett/mellett/vele/által az egészen apró dolgokkal foglalkoznak. De azzal viszont kényszeresen. Jól teszik vajon? Tehetnek mást? A válasz talán nem is olyan egyszerű, nem adja könnyen magát, mélyreható és kemény, mint az északi szél, amelyik idővel minden sziklát felmorzsol. A szereplők tébolyultsága talán távolinak tűnik, pedig dehogyis. Hasonló őrület vesz körül minket is. Aki nyitott, értő szemmel és füllel mozog a társadalomban, az láthatja és nézheti, ahogy a könyvben Oline-t, a kerti budin ülő öregasszonyt nézi a szögre akasztott hal szeme.
Jon Fosse kedveli a magányt. Erről is beszélt a Nobel-díj ünnepségen. Mondta, hogy az írás magányos műfaj, és a magány jót tesz, egészen addig, amíg a többiekhez visszavezető út nyitva marad. A színdarabjai pedig pont erre példák, a közös alkotás örömére. Szerző, rendező, színészek, és a többiek együttes és odafigyelő közös munkája, amiben ő sok örömet talált.
Jon Fosse a Nobel-díj kapcsán megemlítette azt is, hogy az írás a hallgatás metaforájával mondható el. Számára az írás nem más: hallgatás. Amikor ír, nem tervez, nem készül fel, pusztán hallgat. Hallgatva halad mondatról mondatra.
Cserna-Szabó András a Telexen pár hónapja azt mondta róla:
„Egy hihetetlenül letisztult szerző, aki odáig csupaszítja le a történeteit, hogy már a csend is elkezd beszélni”
Ez így igaz.
Magány és misztika. Téboly és csend. Mondatról mondatra.
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
