Ez év szeptemberének elején rendeztek minikonferenciát gazdagság és szegénység témakörében Droppa György közéleti ember, környezetvédő közíró szervezésében Gödön. A konferenciáról Nógrádi Gábor korábbi írásában olvashattatok. Ennek apropóján észszerűnek látszott az ott elhangzott gondolatokat írásos formában összegyűjteni. A hozzászólásokat mától a gazdagság és szegénység címke alatt itt olvashatjátok. Tízedikként, a cikksorozat zárásaként Szunyogh Szabolcs író, újságíró írását közöljük:
Kiemelhetnénk a mély nyomorból a tengődő százmilliókat
II. János Pál pápa mondta egy alkalommal, hogy nem a harmadik világ elmaradottsága az oka a szegénységnek, hanem a fejlett világ urainak kapzsisága.
Svédországban a társadalmi stabilitás egyik alapja az az adópolitika, amely azt eredményezi, hogy nem nyílik szét annyira a jövedelmi olló a legszegényebb és leggazdagabb rétegek között, mint más országokban. Nyilvánvaló, hogy a meggazdagodás lehetősége a haladás legerősebb motorja, mindannyian, akik éltünk a pártállami időkben, tudjuk, mennyire lefékezte a haladást az egyenlőség eszméjéből fakadó behatároltság, viszont azt is tudjuk, hogy azok a vadkeleti viszonyok, amelyek a rendszerváltás után nálunk elszabadultak, egyrészt hatalmas tömegek előtt zárják be az érvényesülés kapuját, másrészt egyre nehezebben kezelhető indulatokat váltanak ki, amelyekre könnyedén ráépülhet a demagógia.
Újabban két kézzel verjük a nemzeti dobot, már a trafiktól a sportújságig minden nemzeti lett, kivéve a politikát, amelyiknek sikerült az élet szinte minden területén szembefordulni a nemzeti érdekkel. Alapvető nemzeti érdek például, hogy ne a diktatórikus Kelethez, hanem a demokratikus Nyugathoz tartozzunk, hogy az infláció hullámait kivédendő belépjünk az euro-övezetbe vagy hogy olyan korszerű pedagógiai kultúra honosodjon meg iskoláinkban, amely versenyképes tudással és a demokratikus létre alkalmas független gondolkodású, szolidáris személyiséggel bocsátja ki a fiatalokat az életbe. Vagy hogy olyan nyugdíjrendszer legyen, amely ösztönöz az öngondoskodásra. Vagy hogy olyan egészségügyi rendszer legyen, amely számon kérhető módon, a verseny elemeit is felhasználva képes legyen az elöregedett és számtalan betegségtől gyötört magyar lakosságot gyorsan és hatásosan gyógyítani. Vagy hogy olyan szociálpolitika működjön, amely acél védőhálóként megmenti a piacgazdaságból (bármilyen ok miatt) kizuhanókat, és újabb életesélyt ad nekik. Vagy – és itt térek vissza Svédországra – olyan adópolitika szabályozza a mindennapi életet, amely egyszerre képes motiválni és stabilizálni.
Talán lehetne még sorolni azokat a tevékenységi területeket, amelyekben egy nemzeti kormányzatnak a nemzeti érdeket érvényesíteni kellene, például ilyen a környezetvédelem (hol vannak a víztározóink?), a településpolitika (kelet és nyugat, két világ Magyarországon), vagy az egységesen működő belső piac megteremtése a Kárpát-medencében (ez elég nehezen fér össze a folytonos Trianon-emlegetéssel), a sajtószabadság és a kultúra szabadságának állami garantálása stb.
Még a jobboldali, a statisztika makroszámait nálam jobban ismerő és alaposabban elemezni képes közgazdászok sem vitatják, amit minden újságolvasó ember is pontosan érzékel: a mostani gazdaságpolitika a nagytőkét támogatja. Csak ők azt feltételezik, hogy a nagyvállalkozók helyzetbe hozásával a kormányzat munkahelyet teremt, és így, közvetve kielégíti a lakosság érdekeit is. Már Horthy Miklós is azt magyarázta az emlékiratában, hogy a nagybirtokosok kiszolgálásával a nemzetet kívánta segíteni.
Nem így történt. A tömeges kivándorlás (akkor és most is), valamint a jobboldali radikalizálódás (akkor is és most is) elég csattanósan bizonyították (bizonyítják), hogy ez rossz út. Még ha nem is élnének vérlázítóan pazarló életet milliomosaink (jachtok, magánrepülők, kastélyok), akkor sem lenne elegendő a puszta munkahelyteremtés annak a brutális szegénységnek a felszámolására, amivel nap mint nap találkozik, aki kilép a lakásából. Az életperspektíva megteremtésére sem elég ezeknek a gyengén fizetett munkahelyeknek a kínálata (lásd pedagógusok), a fiatalok menekülnek innen. Vagyunk egy rosszkedvű, ingerült ország; máshol, Itáliában, Görögországban, Izraelben tehát olyan helyeken is, amelyek nem tartoznak a luxemburgi körbe, a szupergazdag államok közé, még ott is fiatal az utca. Nálunk dühös és szerencsétlen öregek húzzák a bevásárlókocsit, és ingerülten veszekednek egymással azon, ki kapaszkodjon fel előbb a villamosra, amelyik − kivéve a hatost és még két-három járatot −, ellentétben a szlovéniai vagy csehországi vagy lengyel villamosokkal, magas padlójú.
Az emberiség óriási tettet hajtott végre a második világháború óta, gyakorlatilag fölszámoltuk a tömeges éhhalált, méghozzá úgy, hogy közben a Föld lakossága megduplázódott. Ez népességrobbanáshoz vezetett, és számtalan problémához, de úgy tűnik, ezeket is képesek leszünk megoldani. Ma az emberiségnek rendelkezésére áll akkora gazdasági erő, amivel kiemelhetné a mély nyomorból a tengődő harmadik világbeli százmilliókat. Ehhez tartós béke kell, szociálisan kontrollált szabadpiac, modern, differenciált oktatás és szolidaritás. Úgy tűnik, ez a folyamat halad előre. Lassan, ellentmondásosan, de halad. Nagyszerű, lelkesítő korban élünk, olyan csodák történnek szinte mindennap, amilyenekre az őskor óta, az úgynevezett mezőgazdasági forradalom óta példa nem akadt, az emberi történelem legragyogóbb lapjai peregnek – másutt.
Nálunk néhány magánalapítvány és kisegyház, jóindulatú emberek önfeláldozó közössége küzd a polipként fojtogató szegénységgel szemben, esélyük konvergál a nullához. Nélkülük persze még nagyobb volna a baj, de ők nem tudhatják a baj növekedését megállítani.
Történik mindez akkor, amikor a magyar históriában páratlan összegű anyagi segítség ömlött ebbe az országba, száz- és százmillió euró érkezett, ami elegendő lett volna arra, hogy felzárkózzunk, mondjuk, Csehországhoz, Szlovéniához, esetleg Ausztriához. Tessenek körülnézni, úgy festünk mi, Magyarország, mint Ausztria?
Le lehetne vonni a következtetést, de minek? Úgy tűnik, esélyünk sincs a lényegi változtatásra. Bár 1985-ben is ugyanezt gondolta mindenki. Hát legyünk optimisták. Azt a rövid időt már kihúzzuk valahogy. Miképp? Mondok egy trükköt: ha jön egy-egy kéregető, ne adjunk nekik száz forintot, mert mire hazaérünk, elfogy a havi fizetésünk.
Bárcsak tudna valaki jobb trükköt.
