A Trend Kiadó a száz éve született József Attila-díjas költő előtt tiszteleg válogatáskötetével, hogy Kormos István félig-meddig feledésbe merült tájai, lényei, tárgyai, szavai, rejtelmes holdudvarú földrajzi nevei hazatérjenek bennünk, olvasókban. A Piros delfinek című kötetben az 53 évesen elhunyt alkotó 53 verse kapott helyet.
A Trend Kiadó jóvoltából most elolvashatjátók Kormos István egy rövid írását, amely előszóként mutatja be honnan és milyen emlékekből indult útnak, majd ezt követően három verset válogattunk a könyvből: Védenek a nyárfák, a címadó Vonszolnak piros delfinek, és az erotikus töltető Profán mágia címűt. (Ezen a linken kedvezményesen megrendelhetitek a könyvet.)
kormos istván
Előszó
1923-ban születtem Mosonszentmiklóson. Kapunk egy poros, árkasevolt közre nyílt, ott hömpölygött le a templomdombról minden este a tehéncsorda. Kétéves se voltam, amikor nagyapám, vizet húzván mohás-békás udvari kutunkon, furcsállva nézte: mért ugrándoznak a ház előtt a tehenek, bőgve-rugdosva egymást. De csak elvonult a csorda, s mikor leszállt a por, ott ültem még az útközépen, szürkére izzadt ingben, ismeretlen nyelvű mondókákat gajdolva, legkedvesebb játékomba, egy fém hőmérőtokba homokot töltögetve. Harminc évvel később elmondtam Füst Milánnak ezt az öntudatlanul átélt halálpillanatot; ő csak nézett ki hosszan az ablakon, s ezt mondta: „Fiam, valaki veled játszik.” Fölálltam a porból, a fém hőmérőtokba verseket töltögetek.
Védenek a nyárfák
Loptam görögdinnyét
Károlymajor
határában – hol száz
nyárfa dalol
a pattogó szélben,
és az árok
szélén faltam föl mint
a cigányok.
Megettem egy dinnyét –
semmi törvény
előtt se tagadnám,
mert a fösvény
intéző nem adott
mikor kértem;
rá gondolt az öklöm,
s csorba késem.
Rozsdás volt a penge,
csepp az öklöm,
dinnyém hasba szúrtam:
vére dőljön!
A nyárfák fölöttem
hosszan zengtek,
biztattak: „Fölállni”
s velük zengjek.
Nyárfák az útszélen,
védő dárdák,
hajdani lopásom
látva látták,
emlékem: négylábú
vadkan csörtet,
letiprat egy messzi
dinnyeföldet.
Hol a valahai
kövér fösvény?
Földbe süppedt hasán
süt a zöld fény.
Hanyatt ettem, térdem
verte csalán,
érzem lángcsípését
húsz év után.
Lopott dinnyém íze,
hova lettél?
Harmatos hűsöddel
fölemeltél.
Elveszett mögöttem
Károlymajor,
de emlékezik rám
a nyárfasor.
Vonszolnak piros delfinek
vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia
Profán mágia
Hajdanvolt fű-fickó időmben
elém állt Sövényházi Márta,
keményitett apácaingét
farkasalma bokorra hányta.
Cicerélésre szólitott,
fénydézsából ömölt a nap,
de hideg lelt, hogy nagyfülü
kutyája lábikrán harap.
Palatáblám a fűre raktam,
mivel rendszerető valék,
bőröm kibökő bordáimra
fehér füsttel borult az ég.
Szeme két zöld üveggolyó,
vadvíz-fényével beterit,
sivatag-szám szomjún legelte
pihés hónalja gyöngyeit.
Anyajegyét anyja se látta,
csak én, meztéllábas kisisten,
lágy pusztakalács-tomporán
ha szél mordulna, félrecsisszen.
Arany iniciálék zengtek
kódexes feneke alatt,
fölöttünk barátrécék úsztak,
szálltak szivárványos halak.
Siratott szegény nagymama,
vele tóthtihamér atya –
Balzsammal pólyálta be testem
ölének ánizsillata.
