Apák napja – duódráma ez a címe a Hegyvidékei Kulturális Szalonban november 4-én bemutatott darabnak, amelyet Csáki Rita rendezett és a Formiusz Színház adott elő.
Színes virágokkal tapétázott színpadkép fogadja a nézőket. Első pillanatban belehelyezkedhetünk, – mi, aki megéltük, – a szocialista időszakba, hiszen a hetvenes évek közepe óta jöttek divatba a színek, a barna és a narancsos árnyalatok, a virágok, a gerbera és a szegfű, a presszóba járás, az élet viszonylagos élvezete.
Rögtön elöljáróban meg kell jegyezni, hogy Kocsis Judit (Móni) és Vígh Anita (Anett alakítója egyúttal a duódráma írója) tiszta artikulációja, szép beszéde, lendületes jelenléte lenyűgöző, mivel alig egy-két kellékkel (kendő, táska, kockacukor), díszlettel (fogas, két szék, asztal, kávéscsészék) másfél órán át egyedül álltak a színpadon, miközben a maguk személye mellett hirtelen átváltozva másokét is bravúrosan játszották el.
Ez a retró téma az évek során megszülte a kliséit és örök igazságait, közhelyeit, nehéz úgy hozzányúlni, hogy valami újat mondjon, hogy beleüssön az ember szívébe. Azt kell mondanom, hogy a darab sikere a dramaturgiában keresendő, a jó arányérzékben: a humor, az érzelmesség biztos kézzel porciózott tálalásában.
A helyszín, a vidéki kisváros, és a jelzésszerű cukrászdai enteriőr telitalálat, különösen a színezett alumínium szalvétatartó: a praktikus kisszerűség örök darabjai máris berántanak az emlékező szereplők múltjába.
Az arányokat említettem az előbb: az emlékek adagolásában kulcsszerepe van annak, hogy a két hölgy életútjának felidézésében a leghosszabban a gyermekkorban időznek. Egyrészt azért, mert akkor költöztek ide, az új lakótelepre, másrészt azért, mert akkor még boldogok voltak.
A szolnoki cukorgyár dolgozóinak juttatott szövetkezeti lakásokban új élet indul és nagy energiák szabadulnak fel az ide költözőkben. Itt ismerkedik meg, köt barátságot Móni és Anett, idővel elsodródnak egymás mellől és most véletlenül találkoznak a szolnoki Marcipán cukrászdában, ahol felelevenítik a múltjukat.
Messziről indítanak, eleinte a ház lakóinak a nevét rakják ki kockacukorral. A lakók neveihez történetek, anekdoták társulnak: megannyi mozaik, amelyből a kádári rendszer mindennapjai rajzolódnak ki. Kockacukrokkal rakja ki Móni a házuk lakásait, a benne élőket: egy kockacukor: egy lakás. A dobókocka a sors, a végzet klasszikus toposza, de itt a kockacukor a szocialista édes élet emblémájává válik.
Ki ne emlékezne arra az időre, amikor a rossz minőséghez igencsak hozzáedződött nép nehezen nyelte le, hogy csak szürkésfehér színű kubai kristálycukrot vehetett a közértben, mert ezzel segítettük az amerikai embargó által sújtott baráti Kubát. És lám, szóba is kerül később Kuba, mert egyikük, Móni apukáját oda küldték, hogy tanulmányozza a kubai cukorgyártást. Ez az egy év közvetve a család széthullásához vezetett.
De térjünk ismét vissza a kockacukorhoz. Nem véletlenül hívták mokkacukornak, mivel kizárólag kávéhoz szolgálták fel a presszókban. Sokan hazavitték, a gyerekek mint bonbont, édességet majszolták el. A szocialista korszak szülői mind törekedtek, szorgalmasan dolgoztak és a hatalom is kicsit engedékenyebb lett, így Móniéknak lett nyaralója, ahova az apja elmenekült, ahol megtermelhették a háztájiban a zöldséget és gyümölcsöket.
Mindkét barátnő családjában a törést, az alább következő tragédiát a többre törekvés következményei váltják ki. Ez az előadás az egész korszak paradoxonát, mélységeit és tarthatatlanságát egy felhőtlennek induló kávéházi trécselés keretei között képes megmutatni. Huszonöt évvel korábbi múltjukról a mában úgy beszélnek, hogy gyermeki nézőpontjuk mit sem változott, sem távolságtartás, ironizálás, bírálat nem érzékelhető a korszakkal, a szereplőkkel kapcsolatban.
Az új gazdasági mechanizmus éveiben járunk, amikor egy kicsit jobban lehetett élni, kicsit fel lehetett lélegezni, kicsit nagyobb lett a szabadság, de az általános iskolai tanító néni alakjának felvillantásával képet kapunk arról, hogy a tekintélyelvű terror, ha nyomaiban is, de erősen élt a mindennapokban.
Az előadás nagy erénye, hogy a már közhelyessé vált múltbeli képeket a személyes sorsok megelevenítésével hitelessé teszi. A szocialista időkben az uniformizált létezés, a kisszerűség kényszere és – sokszor igénye is – tarthatatlan volt hosszú távon, más szóval egy egész életen át. A szűk horizont, az igénytelenség biztonságot ad és ebben a közösségi társadalomban – és a lakótelepi kisvilág is ezt mintázza -: biztonságot, védettséget nyújt a közösség korlátozó és megtartó ereje.
Aztán ahogyan a gyerekek növekednek és szorosnak, nyűgnek érzik a szülői gyámkodást, a szülőknél ugyanez történik egy más dimenzióban: életük szétcsúszik, majd összeomlik. Arról az egyszerű törvényről van szó, hogy minden, ami él, az nem stagnál, az mozogni, fejlődni, alakulni fog és szétfeszíti az adott, vagy maga választotta kereteket és egy más minőségbe fordul át.
Móniéknál az anyukát az irodalom iránti rajongása viszi a kultúrházi versíró felé, aztán elhidegül férjétől, végül mégis a férje lép ki a házasságból egy fiatal, szinte csitri lány szerelméért, egy új, jobb élet reményében. Anettéknál az édesapa továbbtanul, kétkezi munkásból radiológus, azaz röntgenkészülék-kezelő és -szerelő lesz, ami idővel szétroncsolja a testét és meghal, mert ő naivan beleveti magát az új, magasabb presztízsű munkába, miközben munkaadói nem látják el semmiféle védőfelszereléssel.
Az egyik családban a magánéleti válság, a másikban a kisbetűs karrier sodorja a tragédia felé a szereplőket. Miközben haladunk a végkifejlet felé, egyszeriben megértjük majd, mit is jelent a virágos dekor tapétán elrejtett, de jól kivehető piktogram: előzni tilos.
Móni családja előbb fészerhez, majd az abból kialakított víkendházhoz, később új autóhoz, Skodához jut. Móni leteszi az autóvezetői vizsgát és akkor édesapja megkéri, vigye el őt és új családját Budapestre. Móni előzés közben balesetet okoz. Csak Móni marad életben. A duódráma címe, az Apák napja, nem más, mint két veszteség, feldolgozhatatlan fájdalom, a család oszlopa, a fő kenyérkereső elvesztése.
Amikor a két család sorsa rosszra fordul, az addigi erős fények elhalványulnak, besötétedik a színpad és így is marad, az előadás végéig. A két barátnő útja kamaszkorukban szétválik és megszakad (természetesen a kamaszkori szerelmi dráma, közös fiú miatt) és mostanáig nem is tudtak egymásról. A Marcipán cukrászda asztalán szétgurított sorskockák révén lassan az ő közös, elárvult életük is felszínre kerül és kiderül, a veszteségeik miatt azonos a gyászélményük.
Középen a rendező
Habkönnyű történetnek látszik. Anett tojáskrémes, karamellmázas Ischlerre vár, de az soha nem érkezik meg. A néző viszont megkapta egy korszak miliőjét, feltárult előttünk két tragikus, veszteséget rejtegető élet, dobpergés, csinnadratta nélkül. Katartikus élmény megmártózni a hétköznapok olyan szereplőinek a sorsában, akik sosem vesztették el az emberségüket és a tartásukat.
Vígh Anita: Apák napja Duódráma.
Bemutató előadás a Hegyvidéki Kulturális Szalonban
2023. november 4. Rendező: Csáki Rita
Szereplők: Kocsis Judit (Móni) Vígh Anita (Anett)
