A zsinagógából kialakított fotográfiai múzeum kiállítóteremében alacsony, kerek arcú, szemüveges, sapkás alak ácsorgott. Bosszús volt, amiért a fél országot átutazta az ürességtől kongó kiállítóteremig, idegesítette a légy is, amely a pandémiára fittyet hányva zizegett műalkotásai között. Hazavágyott, parasztháza csendjébe, lakásműtermébe.
Kezét most háta mögött összekulcsolta egy nagy sóhajjal, amikor mellé lépett zavart köhintéssel egy magas, szakállas alak.
– Bemutatkoznék, ha megengedi – kezdte. – Szakmámat tekintve vegyészmérnök volnék, de jó ideje foglalkozom fényképészettel és legalább ennyi ideje csodálom az ön fotóit.
– Valóban? – húzta fel a fotográfus-festő a szemöldökét, mellét alig észrevehetően kidüllesztve.
– És pontosan mit csodál rajtuk?
– Nos én Erdélyből jöttem, és a fényképek, amelyek…
– Erdélyből? Hát ez csodálatos – vágott szavába a kiállító művész. – Tudja, én Indiában születettem, gyerekkorom egy részét is ott töltöttem. Ezek szerint mind a ketten hoztunk valami egzotikumot a fényképeinkbe. Én a napot, a keleti fényt, az arany, az ezüst rétegek fetisisztikus imádatát, a tapinthatóságot, a vonalak szertelen áradását, meg a színeket, maga… talán a hegyeket… vagy nem is tudom…
– Nos, én kérem…
A felhők szertefoszlottak egy pillanatra odakint. Ahogy a nap beragyogott a múzeum tetőablakán, egymásra néztek, aztán már szemüket lehunyva élvezték a fényt, mely, mint egy érzékenyített fotólemezen, áhítatos mosolyt hívott elő az arcukon.
– Tudja, én azt gondolom – fűzte a szót tovább a bőbeszédű művész, ahogy ismét árnyék borult az arcokra, – hogy minden az ősrobbanással indult. Azzal született meg a fény, mely a fényképész ecsetje, sőt, gyakran a festéke is. A fizikusok úgy vélik, a fény a nagy bumm után körülbelül háromszáznyolcvanezer évvel jött létre, hogy aztán az univerzumban szétáradjon, és – ezt csak én teszem hozzá, a festő-fotográfus – kiégesse az anyagot, majd a formát a sötétségből. A fotográfia maga is valahol ezt a kozmikus teremtési aktust képezi le, amikor a fényképezőgép, az előhívó kamra mélyén a sötétségből, a semmiből létrejön a valami a fénynek köszönhetően. Talán ismeri alkotói módszeremet, ősrobbanásnak hívom azt a teremtő pillanatot, amikor napfényre kitett, emulzióval érzékenyített hordozófelületeimen megjelennek a kitakarásoknak köszönhetően azok a bizonyos negatív alakzatok.
– Valaki azt írta önről – vette most át a szót bólogatva a vegyész-fotográfus -, hogy ott kezdi a munkát, ahol a többi fényképész abbahagyja: az expozíciót különféle rétegek, például arany és ezüst fóliák felvitele, belefestés, kinagyítás, ragasztás követi. Voltaképp az anyagszerűséget megragadó nemes ősfényképészet és a dadaista-konstruktivista-szuprematista-expresszionista festői gesztus keveredése hozza létre ezeket az absztrakt fotó-festmény hibrideket.
A festő-fényképész majd elolvadt a gyönyörtől ezeket a szavakat, ezt a sok „-istát” hallva, habár ő nem tartotta magát egyáltalán semmiféle „-istának”. Arról kezdett most beszélni lángra gyúló tekintettel, hogy a korábbi figurális kompozícióit elhagyva – mely kompozíciókat egy neves művészettörténész annak idején ősképeknek nevezte – mostanában saját korábbi munkái mélyére akar nézni, egyes részleteket kinagyítva, átszínezve, plusz rétegekkel ellátva.
Egy napfénykontakt által készült fotogram kapcsán – melynek hangsúlyos eleme az egymást metsző kör és háromszög – például egy ún. „statisztikai történet” sorozaton gondolkodik, mely az őt bombázó statisztikai adatokra adott zsigeri reflexiókat fejezné ki. Tervei között szerepel bonyolult kézműves layer technikával felépített plexiképek készítése. Egy felszámolásra került gyár diasorozatában bukkant rá a Beral üvegcsepp diaképre, mely új értelmet nyert a Gamma nevű keretben. Külön pikánssá teszi a képet az anyagok oxidálási folyamata során létrejövő patinák, megfolyások.
– Valóban, mintha a tudat vagy a kozmosz mélyéről elősejlő ősformákat látnánk, melyek egyszerre mágikusan mikrokozmikusak, és galaktikusan távoliak – bólogatott kollégája. – Ez a már-már holografikus hatású Beral üvegcsepp például Meliés holdját juttatja az eszembe. Látja, már megint az űrnél és az ősrobbanásnál tartunk. Nem furcsa, hogy a holdra, a napra, a csillagokra felpillantva, a fény útját visszakövetve, egészen annak megszületéséig, napokkal, hetekkel, évekkel, évmilliárdokkal korábbi, talán már nem is a létező égi alakzatokat figyelünk meg? Nem fura valahol, hogy a múlt fényei világítják meg a jelenünket?
– Ah, most már eleget fecsegtünk rólam – legyintett a festő-fényképész. – Beszéljünk a maga képeiről is!
A vegyész-fényképész most szégyenlősen elővette ódivatú tabletjét és azon kezdte mutogatni a fényképeket, fel-fel lesve kollégája az arcára. Örömmel töltötte el, amit látott, mert újdonsült ismerőse szeme-szája elkerekedett.
– Ez tulajdonképpen egy rontott polaroid – kezdte magyarázni. – A véletlennek az én képeimen is nagy szerep jut, csak én nem szabályozom, úgy, mint ön. Amikor elkenődött véletlenül a tubusból kikerülő vegyszer a fotópapíron, egy hegygerinc képe sejlett fel előttem. Talán érdemes lenne sorozatot készítenem ezekből a megfolyásokból… Ez lenne az Impossible sorozat, amely akár játék is lehetne az I am possible kifejezéssel. Már látom a szemem előtt, ahogy a narancssárga anyag éles kontúrokkal találkozik a feketeséggel, hol elfoglalja szinte az egész képet, hol szerényen betüremkedik abba, mint egy homokos partszakasz az olajos óceánba.
De előkerültek a tableten másfajta fényképek is. Ha lehet, ezek még vadregényesebb vegyszer-hegyeket, elfolyás-szirteket ábrázoltak, kozmikus hullámgörbéket, melyeket csak a fényképész és a fizikus szeme vehet észre, halandó emberi szem nem. A Locus nascendi sorozat, magyarázta a fotográfus most már teljesen áthevülve, a polaroidot fedő fólia elhúzásával együtt járó vegyszer elkenődésével alakul ki. Ott látom bennük a Nagybánya körüli hegyeket. Technikájukat tekintve ezek is kemigramok, vagyis olyan műalkotások, a belga Pierre Cordier nyomdokain, amelyek kémiai úton jönnek létre a fényérzékeny anyagon.
– Ha már ennyit foglalkozunk az ősrobbanással, meg a Nappal – vette át a szót ismét a fotográfus festő -, az Impossible sorozat akár ábrázolhat napkitöréseket is, míg ez a Locus nascendi sorozat, vagy hogy a csudába hívja… Nem is tudom… mintha…
– Mintha elektromágneses sugárzás áradna szét az űrben! – fejezte be a mondatot a vegyész-fényképész. – Mintha Robert Hooke vagy Maxwell görbéit látnánk… Szinte érzem a világot teremtő-elpusztító hullámok bizsergetését! Arra gondoltam, ha egyszer kiállítom a képeket, adnék melléjük értelmező kulcsként egy fotogrammot, Specula címmel, mely egy szemüveget ábrázol. A néző eldöntheti, hogy a távoli hegyeket akarja megfigyelni vele, avagy a napkitöréseket kukkolná inkább.
Csendben álltak, még a légy zümmögése is elhalt. Arra gondoltak most, találkozásuk mégsem lehet véletlen, mert különböző alkotói módszerük, habitusuk ellenére mégiscsak van rokonság közöttük. Egyikük háromdimenziós rétegeket épít, a másik a két dimenzióban gondolkodik, egyikük a festő vadember, másikuk a racionális vegyész, mégis mindketten a fotográfiai alkotás lehetséges új útjait keresik, melyek felé a véletlen és a fény találkozása, egy titokzatos vegyi, fizikai folyamat, fény-alkímiai egyenlet kiismerése vezet.
Eljött a távozás ideje. Kiléptek a múzeumból.
Mintha maguk is egy sötétkamrából léptek volna ki a fényre. Pislogva bámulták a kisvárost, mely szecessziós formáival mintha most hívódott volna elő, szemük láttára, a semmiből. Nem is értették egy pillanatra, hogy kerültek ide.
– Te, fordult most újdonsült barátjához Minyó, és megigazította a szemüvegét. – Mit szólnál hozzá, ha csinálnánk egy közös kiállítást?
– Nagyszerű ötlet! – csillant meg András szeme. – És micsoda kiállítás lesz az!
– Lehetne az a címe, hogy Osztott tér – felelte Minyó. – Már csak találni kell valakit, aki megnyitja. Budajenőn láttam minap az új szomszédunkat a kertben, fel-alá mászkálni és magában beszélni, elég eszelősnek tűnt ahhoz, hogy fényről, napkitörésről, Indiáról, Erdélyről, statisztikai adatokról és ősrobbanásról hadováljon némi összefüggéssel.
– Így legyen – bólintott András és elégedetten megsimogatta szakállát.
A két művész ekkor a járványkorlátozások ellenére kezet fogott, és egymásra mosolygott. Majd elindultak csendben, egymás mellett a városra lassan ráereszkedő szürkületi ég alatt, mely maga is elnehezült, mint egy sokrétegű plexilemez, melyen szétkenődtek a távolba vesző napból kifolyó utolsó fények.
Beregi Tamás író, művészettörténész
Az Osztott tér című kiállítás az ArtPhoto Galériában nyílt meg Minyó Szert és Sógor András munkáiból. A kiállítás november 16-ig látható kedden és csütörtökön 14-től 18 óráig, Bp. Bartók Béla út 30.
