Ez év szeptemberének elején rendeztek minikonferenciát gazdagság és szegénység témakörében Droppa György közéleti ember, környezetvédő közíró szervezésében Gödön. A konferenciáról Nógrádi Gábor korábbi írásában olvashattatok. Ennek apropóján észszerűnek látszott az ott elhangzott gondolatokat írásos formában összegyűjteni. A hozzászólásokat mától a gazdagság és szegénység címke alatt itt olvashatjátok. Negyedikként M. Lengyel László írását közöljük:
A lélek sikolt, a szegény elviseli a sorsát, a hatalmasok tétlenek
Társaságba, beszélgetésre megy az ember. Barátok, ismerősök, de legalább vele hasonlóan gondolkodó, érvekre, vitára nyitott emberek közé. A téma meghatározott. Az elsőül megszólalók általa mélyen és feltételek nélkül tisztelt kiválóságok. Megtermékenyítő, a gondolatokat terelő dolgokat mondanak. Mégis: az ember hozta a saját batyuját, a meggyőződését, bizonytalanságait, akár gondolati tévelygéseit. Az ott hallottak megtermékenyítőleg hatnak. Maga is megszólal, elmond ezt azt, de az idő nyomása alatt, a kiforratlanság okán, meg mert nem akar új fordulatokat, messzire vezető utakon felnyitott sorompókat, magában is tart akkor és ott nem feszítő mondandókat. Végül hazatér, és mintha vásárból jött volna, már más van a batyujában, mint odafelé volt. Batyubontásra invitálom az olvasót.
A szegénység elkerülhetetlen sorscsapás?
Beer Miklós püspök úr rámutatott, hogy szegények – következésképpen gazdagok – mindig voltak és mindig lesznek, hozzátéve: nem választás kérdése, hogy hova születünk. Azt is mondta, hogy Isten szabadságot adott nekünk (állapotaink értékelésében, megítélésében is – teszem hozzá), és hogy az, ami az ember és ember életminőségének különbségeiben megjelenik, felháborítóan igazságtalan.
Egyértelmű, hogy a püspök úr az empirikus valóból, a tapasztalatból indult ki, és megállapításával nehéz vitatkozni. Ugyanakkor lényegében kimondta: az, hogy vannak gazdagok és vannak szegények, az sem nem isteni, sem nem természeti törvény. Ezt az állapotot az ember (a társadalom, a civilizáció) hozta létre, következésképpen csak az ember tud rajta változtatni.
Arról, hogy hogyan jött létre, ma van tudományos közmegegyezés, nem is részletezném, a mezőgazdaság, a biztos élelmiszer-ellátás kialakulásával megjelent a felesleg, ezt bizonyos hatalmi vagy egyéb pozíciókban levők el tudták sajátítani. A monogám (ellenőrzött poligám) házassággal megjelent az örökítés igénye. A gazdag olyan helyzetbe került, hogy irányítani, kihasználni tudta a szegényt.
A piac áldása, a piac átka
Amíg az örökítés, születési előjogok fenntartása volt a legfőbb társadalomszervezési tényező, a mai értelemben nem beszélhetünk piacról. A munkamegosztás fejlődésével, a speciális tudások, mesterségek kialakulásával megjelent a polgárosodás és vele a piac. Most, hogy rövidebb legyek, Csányi Vilmos polihisztor akadémikus gondolatait idézem fel. A piac kifejlesztette az ipart, a technológiákat. De a piac kultúra is, amely azt sugallja: szerezz. Csak akkor vagy értékes, ha sok a pénzed, tulajdonod, vagyonod van. Közben nincs megoldva a közös termelésből származó javak elosztásának problémája.
A piacot kezdetekben a szükségletek uralták. Hogy mikor, mely társadalmi színvonalon, milyen fejlettségi szinten mi tekinthető szükségletnek, az persze dinamikus. Még hatvan évvel ezelőtt is teljesen normális volt Magyarországon, hogy a városi ember lakásában egy falikút van, hogy szenespincéből fűt, hogy akár külső wc-t használ, és a fürdőszobájában, ha van, hengerben melegíti a vizet. Falun, kisvárosban meg a közeli kútról kellett vizet hordani, ásott illemhely volt, emésztő esetleg. Igaz, villany már többnyire volt.
Ma lakás, hideg-melegvíz, leginkább csatorna, villany, megbízható fűtés, mindenféle szórakoztató és kommunikációs eszköz (rádió, tévé, telefon, internet) nélkül már nem szegény az ember, hanem a nyomorszinten él. És itt elérkeztünk egy fontos ponthoz. Látható, hogy a piacot már nem a fizikai értelemben vett szükségletek, hanem az igények határozzák meg. A szükségletek – minden dinamizmusuk ellenére – többnyire objektívek az adott fejlettségi szinte, az igények viszont vágyvezéreltek.
Vágyni egy kastélyra, yachtra, magánrepülőre, több luxusautóra, öt gyémántnyakékra stb. éppen annyira legitim egy mélyszegénységben élő, mint egy szupergazdag számára, de az igény kielégítésének esélye korántsem azonos.
Teljesítmény és jutalma
Nyilvánvaló, hogy nincs olyan emberi teljesítmény, amely a fentebb elősorolt vágyak kielégítését teljes mértékben megalapozná. Egyeseknek olykor mégis sikerül. Egyértelműen azért, mert az elosztásban egyesekhez – sokakhoz – nem jut el az a jövedelem, amelyet valójában megérdemelnének, mások viszont begyűjtik ezt a “felesleget”. Ennek számtalan módja van, a termelőeszközök birtoklásától kezdve olyan egyszerűbb, és jóval többek számára hozzáférhető eszközökig, mint a bérbeadás (amelynek során egy lakást a bérlője akár többszörösen kifizet a tulajdonosnak, mégsem jut annak tulajdonába), vagy a kamat, az osztalék, ezek által megint csak mások munkájának lefölözése.
A közgazdászok örülnek a szolgáltatások bővítésének, hiszen azok az igények révén egyrészt pénzhez juttatnak másképpen jövedelemhez nem jutó embereket, megkötik, de egyben lefölözik a bővülő gazdaságban keletkező fölösleges jövedelmeket – hiszen megosztom azt a szolgáltatóval bizonyos igényeim kielégítése fejében -, de a vége az, hogy ezek a pénzek nem kis részben mégiscsak valamiféle privilegizált helyzetben levő személyek kezébe kerülnek, és a luxusfogyasztás, luxusszolgáltatások, extra igények kielégítését szolgálják. Egyben szegénységben tartva a szegényeket és mérhetetlenül gazdagítva a gazdagokat. Jellemző, hogy ma például a kommunikációs cégek legnagyobbjai eredményesebbek, mint a legsikeresebb termelő vállalatok. De visszatekintve jellemző az is, hogy a gyarmatokról és a bérmunkásoktól származó többletbevétel hogyan hasznosult. Angliában az ipari forradalom idején a munkások létszámát – ha kevéssel is – meghaladta a gazdagok kényelmét szolgáló belső munkákra felfogadott házicselédség száma. És jellemző az is, hogy amikor a világtörténelemben a legnagyobb arányban nőtt a termelékenység (ipari forradalom), a kétkezi munkások nyomora a legnagyobb volt (Igen, nyugodtan lehet hivatkozni Engelsnek A munkásosztály helyzete Angliában című tanulmányára.)
Mégiscsak az egyházakról beszéltünk legtöbbet
Az egyházak a mai állapotukban elsősorban közösségek és értékteremtők. Igaz, hogy amikor a fölösleg lecsapolásáról volt szó, abban mindig a katonák és a papok jártak az élen. Tették ezt egy velük szövetséges hatalom nevében, amelynek behódoltak és kiszolgáltak a saját önző érdekükben is. Igaz, ezek nem a mai értelemben vet modern egyházak voltak.
A mai egyházak éppen ez ellen a rendszer ellen jöttek létre. Eredeti üzenetük az volt, hogy csodálatos ajándék a hit, már akinek megadatik. Akinek megadatik, az boldogabb ezen a földön, még a nincstelenségben is. Adtak egy transzcendens magyarázatot és vigasztalást, de azt semmiképpen sem mondták, hogy tűrj el mindent, törődj bele mindenbe. Félreértés például Jézus tanait így értelmezni.
Azt sem mondták eredetileg, hogy az Istenhez csak és kizárólag az egyházon, annak papjain keresztül vezet út. Az Istennel való beszéd joga és Isten parancsolatainak betartása sokkal nagyobb részben volt az egyénre bízva. Sok bűnt sorolhatunk fel az egyházak történetéből, de azt mindenképpen a javukra kell írnunk, hogy közösségteremtők, értékteremtők és az értékrend meghatározói, karbantartói voltak. Kérdés, hogy ma ezt a képességüket mire használják.
A szegénység kezelésének két vetülete van. Szükséges az azonnali, tüneti kezelés, a feltétel nélküli elfogadás, a nyomor legalább létfenntartási szinten való elviselhetővé tétele, és van a távlati, magának a jelenségnek a felszámolására irányuló cél. Primer feladatai az egyházaknak elsősorban az első vonatkozásban vannak. Adománygyűjtés, segélyezés, esélyteremtés, az elesettek felkarolása.
Van viszont egy sokkal fontosabb, igaz távlatosabb, aprólékosabb, azonnali eredménnyel nem járó feladatuk. Ez a tudat- és értékrendformálás. Erejük, tudásuk és tekintélyük is van ahhoz, hogy igenis változtassanak az emberek gondolkodásán. Ez nem más, mint a korábbi, az egyházak evolúciója során felhalmozódott adósságok törlesztése a társadalommal szemben. Tehát nem egyszerűen visszatérés az archaikus egyházak, a születőfélben levő kereszténység értékeihez. Ez mai feladat.
Egy hatalmas bűnt követhetnek el az egyházak: ha azt hirdetik, hogy minden az Isten akarata szerint történik a Földön, vagyis az hogy van szegény és gazdag, tulajdonképpen az isteni rend megnyilvánulása, az isteni akarat érvényesülése.
Egyház és hatalom
Itt el is érkeztünk mondandóm utolsó nyitott kérdéshez, az egyház(ak) és a hatalom viszonyához. Az egyháznak – minden egyháznak – el kell döntenie ugyanis, hogy alááll a hatalomnak, behódol neki, vagy minden eszközével megpróbálja befolyásolni azt. Az egyházaknak igenis tudatában kell lenniük annak, hogy a mai technológiai színvonalon (az úgynevezett fejlett országokban kicsivel magasabb, a feltörekvőkben egyelőre valamivel alacsonyabb szinten) igenis mindenki számára biztosítható az az életszínvonal, amelyet a mai társadalmi környezetben nem nevezhetünk egyértelműen szegénységnek. Képzeljük el, hogy Magyarországon az a gazdag, akinek kettővel több szobája van, mint ahányan a családban élnek (mert hát dolgozószoba meg vendégszoba például), annyi gépkocsija, ahány felnőtt tagot számlálnak (de csak az egyik a családi nagyautó, és egyik sem luxusmárka) és mondjuk mindenkire jut havi 400 ezer forint jövedelem. Sokan mondhatják, hogy ez is túlzás. Valójában a tűrhetetlen túlzás az, hogy ma a leggazdagabb egy százalék birtokolja a javak egyharmadát. Ráadásul nem a még mindig piedesztálra emelt piac viszonyai között, hanem annak mesterséges eltorzítása révén került ennek birtokába.
Beszélhetünk emberi természetről, genetikailag kódolt tulajdonságokról, elismerhetjük, hogy az ember számára fontos a társadalmi státusa, fontos, hogy mások miként vélekednek róla, főleg mire és mennyire tartják, de ezt meghaladva fel kell ismernünk az igazságtalanságokat, meg kell változtatnunk a javak elosztásának módját, hogy mindenkinek juthasson egy adott társadalmi elvárási szinten elegendő.
Igen, hallom a „munka nélkül miért” kezdetű ellentmondásokat. Tudom, hogy ez ma utópisztikusan hangzik. Az is világos, hogy nagyon hosszú az ide vezető út, amelyen még csak nem is kell megszüntetni a magántulajdont, csak át kell alakítani a kapitalizmust. Egyértelmű, hogy ehhez először egybehangzó, kifejezett, cselekvésre készen is megnyilvánuló társadalmi akarat kell. Ennek részben a kialakításában és főleg a megvalósításában a politikusok kell hogy felvállalják a vezető szerepet.
Látjuk, hogy ma mire képesek. Sem a bolygó túlnépesedése, sem a klímaváltozás, sem az energiaválság nem olyan probléma, amelyet ma a politikusok hatékonyan kezelnek. Miért kezelnék éppen a szegénység problémáját, miért szüntetnék meg? Rövid távon nincs erre válaszom. De meggyőződésem, hogy előbb-utóbb el kell indulni ebbe az irányba, hiszen az emberiség fennmaradása a tét. A kihalt vagy a létfenntartás szintjére visszasüllyedt maradék emberiség számára ugyanis nem a szegénység-gazdagság kérdése lesz az elsődleges.
El lehet késni, de az emberi faj sikere ezen a bolygón azt bizonyítja, hogy többnyire fel tudta ismerni azt, amit muszáj megtenni. Lehet, hogy nem a legjobbkor, de még mindig túlélve. Lesz egy pont a társadalmak életében, amikor akár a jelenleginél jóval magasabb technológiai színvonalon, de mindenképpen más elosztási viszonyok között tudnak csak túlélni.
