Ez év szeptemberének elején rendeztek minikonferenciát gazdagság és szegénység témakörében Droppa György közéleti ember, környezetvédő közíró szervezésében Gödön. A konferenciáról Nógrádi Gábor korábbi írásában olvashattatok. Ennek apropóján észszerűnek látszott az ott elhangzott gondolatokat írásos formában összegyűjteni. A hozzászólásokat mától a gazdagság és szegénység címke alatt itt olvashatjátok. Elsőként Giczy György írását közöljük:
A demokrácia hullafoltjai
Sokak számára ismerős lehet az Apostolok Cselekedeteiben olvasható, a sánta koldus meggyógyításának története. Eszerint a bénán született ember a jeruzsálemi templom ún. Ékes kapujánál kéregetett és amikor meglátta a templomba igyekvő apostolokat, Pétert és Jánost, tőlük is alamizsnát kért. „Péter azonban ezt mondta neki: Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A Názáreti Jézus Krisztus nevében (állj fel és) járj! Jobb kezénél fogva fölsegítette, mire annak erő szállt a lábába és a bokájába. Egy ugrással talpon volt és tudott járni.” (vö.: 3,1-10)
Ez a történet ihletője egy későbbi, III. Ince pápa és Assisi Szent Ferenc beszélgetéséről szóló legendának.
III. Incét úgy tartja számon az egyháztörténelem, mint a középkor leghatalmasabb egyházfőjét. Így aztán érthető, hogy kellő büszkeséggel mutatja Szent Ferencnek Róma fényűző gazdagságát s utalva a fent idézett szentírási történetre, kijelenti: neki már nem kellene azt mondania az alamizsnára szorulóknak, hogy aranyom és ezüstöm nincs. – De azt is hiába mondanád a bénának – válaszolja Ferenc -, hogy kelj fel és járj!
A történet tanulsága egyértelmű. Ha az egyház saját anyagi gyarapodását tartja szem előtt, akkor elvesznek vagy legalább is veszélybe kerülnek azok a kegyelmi adományok, amelyek küldetésének és üzenetének erejét, végső soron hitelességét hivatottak biztosítani. S mivel éppen a szegények szentjeként ismert Ferenc hívja fel erre a figyelmet, ezért a történet az egyház gazdagságának és az elesettek szenvedésének kiáltó ellentétével is szembesít.
Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus nem a kiváltságosokkal és a gazdagokkal azonosította önmagát, hanem a szegényekkel. Sőt, ennek alapján fog megtörténni a végítélet. Az isteni igazságszolgáltatás mérlegén a szegényekkel való bánásmód súlyosan esik a latba, mert „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (vö. Máté evangéliuma, 25,31-46).
Ámde nemcsak a keresztény egyházak és felekezetek számára jelent megkerülhetetlen feladatot a szegények iránti tevékeny szolidaritás, hanem a mindenkori kormányzat számára is – különösképpen, ha az adott kormány magát keresztény meggyőződésűnek hirdeti. Mint ahogy hazánkban a hatalmon lévő politikai elit.
Ezzel kapcsolatban hivatkozhatunk az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatára, mint a demokrácia-történet dokumentumára:
„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert Teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, ezek közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az emberek kormányzatokat létesítenek…”
Az ember teremtettségére, azaz a keresztény antropológiai előfeltevésre való hivatkozás alapozza meg a jogokat, amelyeknek a kormányzat tevékenysége révén kell érvényesülnie. Hangsúlyoznunk kell, hogy ennek a követelménynek a teljesítésén nyugszik a mindenkori kormányzat léte. Habár a szavazásban megnyilvánuló többségi akarat hozza létre a demokratikus országok kormányzatait, de a legitimitás kizárólag a kormányzat megfelelő működésében teljesedhet ki: abban ugyanis, hogy meg tud-e felelni a létrehívás okát szolgáltató követelményeknek. Azaz képes-e avagy akarja-e a jogokat a rábízottak számára biztosítani.
De vajon érvényesülhet-e a szabadsághoz, a boldogságra való törekvéshez, egyáltalán az élethez való jog ott, ahol növekszik a szegénység, sőt, a mélyszegénység is tagadhatatlanul jelen van?
Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a szegénység a demokrácia hullafoltja. Hiszen azokban a közösségekben, régiókban, perifériára szorult társadalmi rétegekben, ahol jelen van a növekvő szegénység, ott megszűnnek a demokrácia alapértékei. A generációkra kiható körülményeket figyelembe véve ilyen élethelyzetben nem is lehet az embert megillető jogok még lehetséges létezéséről sem beszélni. Valójában csak a napi megélhetésért folytatott kilátástalan küzdelem, az életben maradás diktatórikus állapota a jellemző.
A keresztény egyházak és vallási felekezetek számára még kevésbé tekinthető mellékfoglalkozásnak a szegényekkel való törődés, amelyet nem lehet a mindennapi pasztorációs tevékenység véletlenszerű járulékának tekinteni és amit alkalmi adakozásokkal, eseti jótékonykodással nem lehet elintézni. Kiváltképpen akkor kell elutasítanunk ezt a magatartást, amikor a tehetősek jogtalanul birtokolt javaiknak egy töredékét kínálják fel a rászorulóknak, mert ez csak saját lelkiismeretük időleges megnyugtatását szolgálja, a társadalmi igazságosságot aligha.
Sokszor ugyan szükséges az alkalmi segítség, de sokkal jelentősebb az egyház társadalmi tanítása, az igazságosság általános értelmű követelményeinek hirdetése, amely a társadalom egészére, a működés struktúrájának megváltoztatására irányul. Nem véletlen, hogy éppen a kezdeti kapitalizmus – a gazdagok és a nekik kiszolgáltatott szegények tragikus – korszakában jelent meg az első pápai enciklika (XIII. Leó, Rerum novarum, 1891), amely a tőke és a munka konfliktusában az igazságosságot kérte számon a munkaadókon és a politikai hatalom képviselőin. Ezt követően minden katolikus egyházfő kötelességének érezte az aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozó körlevelek megfogalmazását. A Rerum novarum megjelenésének 100.-ik évfordulóján II. János Pál pápa adta ki a „Centesimus annus”-t, amelyben ezt olvassuk:
„Mindenekelőtt szakítani kell azzal a szemlélettel, amely a szegényeket – embereket és nemzeteket – mintegy tehernek, kellemetlen tolakodóknak tekinti, akik azt akarják elfogyasztani, amit mások megtermelnek. A szegények jogot követelnek maguknak, hogy megkapják jussukat az anyagi javakból, és hogy hasznosíthassák munkaképességüket egy mindenki számára igazságosabb és nagyobb jólétnek örvendő világ megteremtése érdekében.” (30. pont)
Mivel a mindenkori államhatalom a közjó őre, ezért rajta lehet és kell számon kérni a társadalmi igazságosság érvényesülését, illetve annak hiányát. Sajnálatos, hogy helyi egyházunk nem teljesíti ezt a kötelezettségét, sőt, a magukat vallásos identitásúnak valló politikusokkal karöltve hallgatnak a pápai szociális enciklikák tanításairól. Ha mégis előveszik, az megmarad a tudományos konferenciák, hittantermi elmélkedések keretei között, de attól óvakodnak, hogy a közvélemény széles körei megismerhessék, nehogy sérülés érje az állam és az egyház közötti, anyagi javakra épülő együttműködést.
Ezzel kapcsolatban érdemes idéznünk, Tomás Halik, prágai katolikus teológusnak a Lutheránus Világszövetség krakkói nagygyűlésén tartott nagysikerű beszédének egy részletét:
„Ha az egyház hagyja, hogy korrumpálja valamely politikai rezsim, először a fiataljait veszíti el, aztán kritikusan gondolkodó és képzett tagjait; a múlt iránti nosztalgia, az egyház és állam házasságának visszasírása megfosztja jövőjétől az egyházat.”
Giczy György
