5. rész Magyar Műhely találkozók – irodalom és képzőművészet
A Magyar Műhely és a körülötte kialakuló értelmiségi kör már az első, 1972-ben a franciaországi Marly-le-Roi-ban megtartott, eredetileg csak munkatársi összejövetelnek szánt találkozón létrehozta a ‘Magyar Műhely munkaközösséget’, magyar írók, költők, irodalomtörténészek, kritikusok és természetesen a szerkesztők részvételével. Erre az évre datálható több, a Műhely-kör számára jelentős esemény is, például a Kassák-díj megalapítása, ekkor indul a könyvkiadási tevékenység és ekkor jelenik meg a Magyar Műhely francia nyelvű testvérlapja, a d’atelier folyóirat.
A találkozók 1972-től évről évre olykor pedig kétévente rendszeresen követték egymást változó helyszíneken, a Párizs melletti Marly-le-Roiban, a Bécshez közeli Hadersdorfban, majd később Keszthelyen, Szombathelyen és Kalocsán 1995-ig. Az 1960-as évek végétől a Magyar Műhely különösen érzékennyé vált a nyelvfilozófiai kérdések iránt, látásmódjára meghatározó hatást tett a strukturalista, jelközpontú nyelvszemlélet. Az így hangsúlyosan jelen lévő nyelvészeti és művészetelméleti érdeklődés mellett a műalkotások gyakorlati műértelmezési problémáival is foglalkoztak a műhelytalálkozók. A kezdetektől minden találkozónak fontos eleme volt a jelenlévő írók, költők, képzőművészek és zenészek legújabb munkáinak bemutatása és megvitatása.
Az első találkozó témája, (Korszerűség – kortárs irodalom), a későbbieknek éppúgy visszatérő eleme, és az 1972-es szemléletváltásra is utal, ekkortól hangsúlyozottan a történeti avantgárd művészet és irodalom jelenségeinek bemutatása lett a műhely vezérfonala. Ahogy a találkozók szorosan összefonódtak a Magyar Műhely folyóirat működésével, a szerkesztők személyének változása is nyomot hagyott az összejöveteleken. Az 56–57. számtól (az 1970-as évek közepétől) a hármas szerkesztőgárda (Nagy Pál, Bujdosó Alpár és Papp Tibor) vezette a lapot egészen 1989-ig. A triász mindhárom tagja emigrációból (Nagy és Papp Párizsból, Bujdosó Bécsből) szemlélte a hazai irodalom fejlődését, így elszigeteltségükben fordultak a költészet vizuális megközelítései felé. A nyugati kultúrában hozzáférhető technikai médiumok inspiráló hatása miatt a vizualitás, a tipográfia és a hagyományos médiumhasználat meghaladása került érdeklődésük középpontjában, ami az akkori hazai irodalomban még idegenül hatott.
Az egymást követő találkozók során a szerkesztők és az alkotók (a két kategória több ponton érintkezik) egyre közelebb kerültek az irodalom vizuális lehetőségeinek feltérképezéséhez, a költészet és a képző- és iparművészet közötti mediális váltások már nem tűntek olyan távolinak, így egyre tágult a lehetőségek köre a kísérletezés számára.
A képzőművészet a kezdetektől jelen van a Műhely tevékenységében, a folyóirat tematikus rovatát 1963-tól Pátkai Ervin vezeti, a szerzők között megtaláljuk Ditró Ákost, Kuthy Sándort, Márkus Annát, Kabók Mátyást és Kilár Istvánt.
A Magyar Műhely képzőművészeti elkötelezettsége a találkozókon is tetten érhető: minden találkozóhoz tartozott egy kamarakiállítás is, ahol az alkotóknak (eredeti foglalkozásuktól függetlenül – tehát íróknak, költőknek, irodalomtörténészeknek is) lehetősége volt kiállítani saját vizuális munkáit, ezekről esetleges vitát is folytathattak a résztvevők. Az egyéni alkotások mellett az adott találkozó témájához kapcsolódó közös műveket is kiállították. Három nagyobb kiállítás is létrejött a műhelytagok munkáiból, 1989-ben a Szombathelyi Képtár, 1991-ben pedig a helyi Művelődési Ház adott otthont a tárlatoknak, majd 1995-ben a keszthelyi Balaton Múzeumban rendezték meg a Vizuális költészet 1985-1995 című kiállítást.
A művészetelmélet területen is jelentős munkák láttak napvilágot a Magyar Műhely berkeiben, többek között érdemes megemlíteni Beke László és Hegyi Lóránd tanulmányait a kortárs művészet nagy alakjainak avantgárd kötődéseiről, valamint az új művészetfogalom értelmezésének igényével született tanulmányok is erősítették a lap és a szellemi műhely képzőművészeti kötődéseit. Ez a művészeti irányvonal az évek során egyre hangsúlyosabb szerephez jutott a Műhelyen belül.
A sokrétű művészeti kezdeményezések végül 2004-re, egy konkrét kiállítótér létrehozásában csúcsosodtak ki. A Magyar Műhely Galéria 2004. augusztus 25-én nyitotta meg kapuit a pesti belvárosban. Ugyanebben az évben indult a folyóirat galériarovata, ahol rendszeresen közlik az aktuális kiállítás megnyitószövegét, kapcsolódó anyagokkal, képekkel. Jelentős – és a korban példátlan – lépésnek számít egy folyóirat életében a galérianyitás. Hosszú utat kellett bejárnia az alkotóközösségnek eddig a lépésig, szervezeti formáját az önfinanszírozó magánkezdeményezésből a non-profit szférába átlépő alapítványi keret és a pályázás lehetősége új kapukat nyitott meg előttük. A galéria profilja a kortárs művészet (poszt)avantgárdból táplálkozó vonulatai közül leginkább a vizuális kísérletező tendenciákra koncentrál. A fiatal, útkereső művészek mellett a már beérkezett „nagy öregek” is képviseltetik magukat a kiállítók között. Szombathy Bálint hangsúlyozza, hogy a Magyar Műhely Galéria nem kívánja kiszolgálni az uralkodó kortárs ízlést, „archaikus, hagyományőrző művészet tisztelete” jellemzi a galéria munkáját.
A galéria havonta jelentkezik új kiállítással, egyéni és csoportos tárlatokat vegyesen mutatnak be, nagy számú külföldi művész is bemutatkozott már itt, legutóbbi izgalmas nemzetközi tárlata 2013 áprilisában nyílt. Nastja Sade Rönkkö finn képzőművész The Same Song című bemutatója a szerelmi dalok világába vezet.
Írta: Szirmai Panni
