Perászka Boróka írása két évvel ezelőtt született az István, a király előadásáról, de aktualitásából semmit nem von le az eltelt idő. Gondoljuk végig vele, miből épül fel és miként az István, a király. Lehet vele vitatkozni, de csak higgadtan.
(Csapjunk a lovak közé)
Nem tudom mennyi időnek kellene eltelnie ahhoz, hogy higgadtan tudjunk erről beszélni. Azt hiszem nincs annyi idő, kár várni.
Lement az István a király című „székelyföldi nagyprodukció”, és néhány dolgot ki kell mondani.
Ez a „rockopera”, vagy mi önmagában is nagyon problémás. Szerintem maga a politikai kompromisszum, a propaganda rátelepedése a szórakoztató iparra, az örök életű Kádár-rendszer és apológia. De tudom, hogy a véleményemet kevesen osztják.
Az hogy a „rockoperának” van egy romanticizált befogadástörténete, az ellenzéki közönség-élményről, az még tovább torzítja a darabot, a bármilyen hiteles színpadra állítás esélyét (még egyszer: szerintem lehetetlen ebből hiteles színházi élményt kalapálni, Alföldinek se ment).
De az, hogy ez legyen „A nemzeti ünnep”, hogy lassan úgy adják elő, mint valami évszázadok alatt kiérlelt, metafizikán pácolt, megkerülhetetlen passiójátékot, mint a közösségi élmény non plus ultráját (ahogy ez most történt Sepsiszentgyörgyön) az a teljes félreértés és megtévesztés. És ezért nem szabad erről hallgatni.
Az István, a király című giccsnek semmi köze a (nemzeti) kultúrához. Nem túl sok köze van a színházhoz. Az István a király az egy harmadosztályú giccs, ami most lement a Sepsiszentgyörgyön. A lehető legnagyobb marketinggel. Sajnos kiváló színészeink teljes erőbedobásával. Imádlak benneteket, rajongva nézlek számtalan produkcióba – de kedves fiúk és lányok – ez nem volt színház volt, ez nem lehetett az. Ez arcpirító mélyrepülés, esztétikai mocsár. És ehhez ti a neveteket és az arcotokat adtátok. Amit igazán, próbálok elnézni, meg megérteni, hiszen a járvány miatt minden színházi ember borzasztó korlátok között él. De nem megy le a torkomon.
A giccsel lehet együtt élni egy bizonyos szintig. Ez nem az. Ez annyira rombolja a közösségi esztétikai élményt, érzéket, igényt hogy már kockázatos. Minden tiszteletemmel és barátságommal együtt: ebbe magára adó színházi ember nem megy bele. Felelősséggel tartoztok a közönségetekért, a színházi térért, amiben élünk. Magára való néző pedig nem fogad el, és nem hallgat róla.
És még valami: összetéveszteni a nacionalizmust a (nemzeti) kultúrával, a nacionalista giccset a (nemzeti) tartalommal ez nem csak színvonaltalan, nem csak kiábrándító, hanem borzasztóan veszélyes, erkölcstelen.
Gondolkodtam, hogy írjam-e le mindezt, vagy hallgassak sokakkal együtt, múljon el ez az egész a marketing ricsajjal elhalkultával. De aztán arra gondoltam: adjuk meg az esélyét egy igazán fontos, tiszta, bátor színházi évadnak, és a színházról folytatott bátor párbeszédnek . (A kettő nincs meg egymás nélkül) Legyen jele annak, hogy van igényes közönség, és nem köt kompromisszumot. Hogy az igazi színház az élet és halál tere. A katarzisé, melynek jelentése: megtisztulás. (Vagy gyakorfosás – kit hogy ér el a végzet)
A poszt nyilvános, és azért nyilvános, mert vállalom az ezzel járó következményeket, és mert bízom abban, hogy bátorítja a dialógust.
