Firenze „feszt nyitva”
2. rész – 39 fotóval
A tavalyi év októberében úgy jutottunk el Firenzébe, hogy a feleségem angoltanárként elnyert egy Erasmus pályázatot, ami a legújabb módszertani eredményeket ismertette, illetve mutatta be az angol nyelvtanítás területén. Számára ez nem volt egészen új, mert pályája során mindig is a nyelvoktatás módszertani hatékonyságát kutatta, így szerzett felnőtt fejjel három diplomát, az egyiket a Londoni Egyetemen.
Elutaztunk hát Rónafaluból Firenzébe, és sikerült kibérelnünk egy kisebb lakást az óváros egyik régi épületének legtetején. A képzés délelőttönként zajlott, én addig egyedül vadásztam a városban, aztán délután már együtt próbáltuk felfedezni a turisták által kevésbé látogatott helyeket. Minderről írtam már az első részben.
A módszertani képzésben nyolc európai nemzet tanárai vettek részt, úgy, mint dánok, franciák, horvátok, lengyelek, németek, spanyolok, olaszok és a nejem, az egy szem magyar.
Az első nap természetesen bemutatkozással kezdődött, mindenki elmondta, honnan jött, milyen a tanári munkája nagy vonalakban. Amikor a nejemre került a sor és elhangzott az első mondat: „My name’s Marti, and I’m from Hungary” a teremben enyhe morajlás futott végig, az ott ülők nem kis meglepetésüknek adtak hangot íly módon.
– Ne haragudjon, – szólalt meg a dán csapat vezetője – de ön hogy kerül ide?
– A legegyszerűbb módon – hangzott a válasz – megpályáztam ezt az ösztöndíjat és sikerült elnyernem.
– Na, de Magyarország már féllábbal kinn van az Unióból, tromfoltak a többiek, minden uniós döntést, határozatot megakadályoz és egyedüliként az ukrán-orosz háborúban az agresszort támogatja! Azt hittük, az ön országa már régen kiszállt ebből a programsorozatból, vagy legalábbis az Unió már nem támogatja a magyar Erasmust.
A nejem szerencsére elég jó kommunikátor – ezt nem én mondom, egykori mesterei állították róla – a nyolcvanas évektől kezdve aktívan végig követte a magyarországi társadalmi változásokat, eredetileg magyar-történelem szakon végzett, és csak 1990-től kezdett angolt tanulni. Akkor és ott rögtönzött kiselőadásban fölvázolta a jelenlegi magyarországi helyzetet, hogyan alakult ki a mostani állapot, és hogyan élik ezt meg az itt élők. Ez az elemzés aztán oly annyira felkeltette a többiek érdeklődését, hogy esténként gyakran összejártunk – ilyenkor már én is csatlakoztam – és a fő téma továbbra is a magyarországi politikai és társadalmi helyzet elemzése volt. Rengeteg kérdést fogalmaztak meg, nagyon erősen foglalkoztatta őket a jelenlegi állapot. – De miért? – kérdezték újra és újra, amikor ismertettük velük a tényeket. Leginkább a motivációs okokat kutatták, amiben, azt hiszem, nem mindig tudtunk nekik segíteni. Mindenesetre reméltük, egy árnyaltabb képpel utaznak haza, és a híreket hallgatva eszükbe jut majd, hogy a magyar lakosság 73 százaléka még mindig az Európai Unióban képzeli el országa jövőjét.
Firenze utcáinak egy részét szivárványszínű zászlókba öltöztették, közepébe pedig a Peace szót nyomtatták. Eszembe jut a pizzaárus – akitől mindenáron focacciát akartunk vásárolni – ahogy kéttucatnyi angol szó birtokában leállt velünk politizálni: – Fasizm and communism same these. I am a left side man, but democracy! Aztán a béke jeléül meghívott minket két curaccao likőrre. Megint mások csak legyintettek, ha meghallották, hogy magyarok vagyunk.
Az utolsó képzési napon az amerikai-olasz származású tréner kiosztotta a bizonyítványokat. Amikor Mártihoz ért, csak annyit mondott: Ha újra kezdhetném ezt a szakmát, azt szeretném, hogy te legyél a tanárom…
A búcsúest egyik emelkedett pillanatában a dánok vezetője fölajánlotta, ha Dániába látogatunk, náluk, az otthonukban szívesen vendégül látnak. Miután végig nézte a Librarius oldalán található fotóim egy részét, annyit mondott:
– Szívesen rendezünk egy kiállítást a képeidből, de ha ott is tudsz majd ilyen fotókat készíteni, szerintem nem maradsz megbízás nélkül.
Az utolsó délelőttöt egy parkban töltöttük, néztük a mellettünk működő hatalmas piac hullámzó közönségét, a firenzei embereket, akik hosszan válogattak a tengernyi kínálatból. Lassan ránk ragadt a nyugodtságuk, már-már jó kedvűnek láttuk őket, és arra gondoltunk, milyen sokat kaptunk tőlük az elmúlt nyolc napban, amit ők talán el sem hinnének, de biztosan örülnének, ha elmondanánk nekik.
Kép és szöveg: Kovács Bodor Sándor
