Csámpai utópia
A társadalmi szervezetek közül valahogy mindig inkább az egyesületek találtak meg ifjúkoromban. Kilencévesen kezdtem el sportolni, majd a középiskola végéig kilenc sportágban és tizenkét egyesületben fordultam meg. Talán egy párttal voltam akkoriban szimpatizáns, ez a cseh Sör Párt, de azokkal is leginkább csak a név miatt és az edzések végén. Így a politikai érdeklődésem teljesen visszamaradt.
A régi világban azért végeztem el a Marxizmus-Leninizmus (ML) iskolát, mert ennek fejében nem piszkáltak a pártba belépéssel. A gyáróriás, ahol rajtam kívül még 18 ezer ember dolgozott, megkönyörült rajtam és megelégedett a szakszervezeti tagsággal. Mint a csoport tagjai közüli legfiatalabb, hamar rám bízták a bizalmi feladatot, ami abból állt, hogy beszedtem a tagdíjakat és a Nemzetközi Nőnapon nekem kellett felolvasni a köszöntőt és átadni a szokásos hóvirág vagy ibolya csokrot kolléganőinknek. Az elmúlt ötven valahány évben feleségemmel megegyezve nem is tartjuk meg ezt az ünnepet.
Később a munkahelyváltásnál ismét szóba került a párttagsági viszony. A legmagasabb sporthivatal szakfelügyelőjeként dolgozva az alapszervi illetékes hetente próbált meggyőzni, hogy mennyivel jobban tudnám végezni a munkámat, ha az élcsapathoz tartoznék hivatalosan is. Ettől a rengeteg olvasás mentett meg, mert egy alkalommal a helyi vezetés előtt kellett megvédeni pártonkívüliségemet. Az ML iskolában kötelező olvasmányként Lenin néhány munkája is szerepelt az anyagban. Ott olvastam azt az idézetet, ami kimentett a szorult helyzetből. Mi is volt ez a néhány mondat?
Lenin azt írta, hogy a “munkásosztály élcsapata a párt (az akkori egyetlen), ami vezeti a népet a kitűzött célok elérésében. Azt is említette, hogy a nép nélkül a párt elvesztené vezető szerepét, mert nem lenne kiket vezetni, tehát mindig szükség lesz pártonkívüliekre is. Egyetlen társadalomban sem lehet mindenki vezető.” Amikor ezt elmondtam, csend lett a teremben. (Lehet, hogy Ők nem olvasták?) Kérték, hogy menjek ki egy pár percre, majd amikor visszahívtak azt mondták, hogy elfogadják válaszomat, és remélik, a munkámat ugyanúgy végzem tovább, ahogy eddig is tettem. Ezután már csak pár év maradt a rendszerváltásig, így ez a téma már nem került terítékre.
Elkerültem Paksra kosárlabda edzőnek 1990 elején. Lassan sikerült megismerkedni a városi szokásokkal, a heti mérkőzések egyre több kapcsolatot teremtettek a helyi közélettel. Olvasva a helyi sajtót, felfigyeltem az egyik friss egyesület vagy párt programjára. Annyira érdekes volt, hogy elgondolkoztam a lehetséges megoldáson.
A pártocska vezetője azt hirdette, hogy az atomerőművet le kell állítani, és ezzel együtt minden paksinak áramdíj kedvezményt kell biztosítani. Ezt mind együtt.
Erre alapult a csúnya ötletem, amit nem rejtettem véka alá, és a véleményemet általában beleszőttem, mint melléktémát a beszélgetésekbe. Akkoriban történt, hogy néhány település elérkezettnek látta az időt a függetlenné válásra (pl. Máza és Szászvár, Keszőhidegkút és Gyönk).
Akkor még azt éreztem, legalább is a sport szemszögéből, hogy nem a legjobb a régi lakosok és az atomerőmű újonnan érkezett dolgozói között a viszony, pedig már több mint tíz év telt el az atomerőmű elindulása óta.
Az ötlet alapja az volt, hogy ha ennyire nem örül néhány paksi őslakos az erőmű jelenlétének, akkor valahogy ezt fel kellene oldani.
Kézenfekvő volt, hogy ha az atomerőmű nem Pakson van helyileg, hanem a Csámpa melletti Magyari-pusztán, akkor szét kellene válni valahogy és létrehozni egy érdekes formációt, a Csámpai Atomerőmű Vállalatot és egy csapásra minden megoldódik.
A megoldás azon is alapult, hogy a szóbeszéd szerint a földek kisajátítása nem a legelegánsabb módon történt az események kezdeténél és erre még papírokat is nehéz lenne találni.
Mit jelentett volna a változás?
Ha Csámpai Atomerőmű Vállalat lenne, akkor az erőmű haszna is a csámpaiakat illetné. Mennyivel másabb lenne eltartani a kevesebb csámpait, mint a húszezres Paksot? Mennyivel olcsóbb lenne a csámpaiaknak megadni az áramdíj mentességet, ha már ilyen kérés felmerült? És mennyi minden elindulhatna abból a sok pénzből?
Például a közelség miatt az erőmű hulladék hőjéből micsoda melegház rendszert lehetne csinálni, akár zöldség vagy virág termesztéssel. Ezt bővíteni lehetett volna egy kis repülőtérrel, ahonnan el lehetett volna látni például tulipánnal Hollandiát vagy Európát. Mennyi bolgárkertész jöhetett volna egy ilyen lehetőségre?
Emellett felépülhetett volna akár egy Dubaj II. világkereskedelmi és innovációs központ, felhőkarcolókkal, bankokkal, web-kereskedőkkel, tömegcikk gyártókkal, raktárházakkal, stb.
És akkor még nem is gondolt senki a Dunára, a lehetséges kikötőre.
Az ötletek több sci-fi könyvet megtölthetnének, de talán a fenti néhány is megérdemelte volna a gondolkodást.
Amikor a paksi polgármestert is beavattam a javaslatba, nem örült a dolognak felhőtlenül.
Még azt is emlegettem, hogy ilyen nagyléptékű tervek után még a buszpályaudvaron is az lenne kiírva: Csámpa II (Paks).
Annyit mondott, hogy ez a legmocskosabb ötlet, amit valaha hallott. Bízik abban, hogy az eszement ötletelőknek valahogy mégis visszajön az esze, és nem szórakoznak a közösség dolgaival tovább.
Természetesen mondtam neki – mint korábban már említettem – a politikával nem foglalkozom, és nem is érdekel, de ha mást nem, a humort bármikor be lehet vetni a szószéki hülyeségek ellensúlyozására.
Ebben meg is egyeztünk.
Juhász Sándor, a kosaras golfos
Juhász Sándor korábbi írásai
