Azt tartja a fizika tudománya, hogy az anyag lehet részecske-, és hullámtermészetű is.
A múlt század harmincas éveiben Erwin Schrödinger a Nobel-díjas osztrák fizikus egy érdekes gondolatkísérlettel próbálta ezt közérthetővé tenni. Zárjunk be gondolatban egy macskát egy dobozba – mondta. És vele együtt helyezzünk be egy ciánkapszulát is. És kérdezzük meg magunktól: mi az aktuális állapota a macskának a dobozban. A válasszal bajban vagyunk, mert ha a ciánkapszula eltört akkor a macska nem él, ha meg nem tört el, akkor él. Kívülről szemlélve ez egy kettős állapot. És azt, hogy a macska a dobozban él vagy sem, csak akkor tudjuk meg, ha felnyitjuk a dobozt.
A fényt már eleve kettősséggel jellemezzük: egyszerre hullámként is és részecskeként is.
De be kell-e valóban tenni a macskát a dobozba, ráadásul egy ciánkapszulával bekísérve?
Vegyük Einstein közismert tömeg/energia ekvivalencia törvényét. „E” mármint az energia, egyenlő a tömeg és fénysebesség négyzetének szorzatával. Ez az állítás természetesen az ellenkező irányban is igaz.
De ehhez át kell rendeznünk az eredeti egyenletet: „m” mármint a tömeg egyenlő az energia osztva a fénysebesség négyzetével. Vagyis a tömeg nem más, mint az energia megjelenési formája.
Ha az átrendezést tovább folytatjuk és elosztjuk az egyenlet mindkét oldalát, vagyis a tömeget és az energiát a megjelenésük térfogatával, akkor az egyik oldalon sűrűséget a másik oldalon meg energiakoncnetrációt kapunk. Ez már egy elviekben új megközelítés: az anyag tömegi sűrűsége attól függ mennyi a benne koncentrálódó energia!
Ha a fizika tudomány az összes részecskét élettartammal definiálja, akkor az vitathatatlanul folyamatot jelent, bármilyen nagyságrend is maga az élettartam. Annak, hogy az élettartam években is kimondhatatlanul hosszú, vagy még másodpercekben kifejezve is szinte leírhatatlanul rövid, annak nincs jelentősége. A kettő, elviekben egy és ugyanaz. Ettől persze még lehetünk praktikusak és egy nagyon hosszú folyamat esetén mondhatjuk azt, hogy az stabil. De ettől az még folyamat marad. A nagyon rövid élettartamú elemi alkotókat egyébként energiaimpulzusokban mérjük, de mégis részecskeként definiáljuk. Pedig ugyanannyi erővel nevezhetnénk őket a változás gradiensének is.
A Periódusos Rendszer összes eleme és annak minden alkotója maga a változás térben és időben.
Változás, annak minden dinamikus jellemzőjével együtt.
Az energiakoncentráció növekedése azt kell jelentse, hogy az elemi változás egyre intenzívebb, térben egyre sűrűbb. Az ellenkező irányban a változás értelemszerűen időben egyre hosszabb, térben pedig egyre szélesebb. És ha a változás nem lineáris, márpedig nem az, akkor itt állunk a téridővel és annak görbületével a gravitáció einsteini megfogalmazásának küszöbén – a táguló világegyetemben.
A sűrűsödés és tágulás ciklusaiban két fordulópontnak kell lennie: az egyik végén egy végtelen nagy intenzitású inflexiónak, amikor az energiakoncentráció növekedése átvált csökkenésbe, a másik végén pedig egy végtelen kis intenzitású átmenetnek, amikor az energiakoncentráció a csökkenésből növekedésbe fordul. Amikor a keményre fújt labda a földről visszapattan, az egy nagy intenzitás, amikor a magasba ér és elkezd a föld felé visszaesni, az egy moderált átmenet.
Én szárazra tudom a pohárból kiönteni a vizet, de ha a víznek kellene önmagát kiöntenie, akkor a pohárban ott maradna minden esetben egy utolsó csepp kiöntetlenül. Mert ahhoz, hogy ez az utolsó csepp is kicsöppenjen, a poharat a kiöntés végéig kiöntési helyzetben kellene tartani. De az az energia, ami a poharat ebben a helyzetben tartaná, az ott van magában az utolsó cseppben.
Az elemi energiakoncentráció csökkenésének végén, a kitágult térben ugyanígy ott marad egy utolsó, végtelen kis energiacsepp, egy energiakvantum.
És ha a víz önnönmaga kiöntése nem a földre kerül, hanem egy új pohárba, akkor ebben az új pohárban egyetlen cseppel már kevesebb víz lesz. Ha a kiöntött pohárban eredetileg 1000 csöpp volt – akkor a következő ciklus új poharában már csak 999 energiacsepp. És így tovább: 998, 997…
Így hát, minden elemi ciklus energiakoncentrációjának teljes tömegi besűrűsödése végén hiányzik egy energiakvantum, amiből nem lesz tömeg. És ezzel, kvázi, megérkezünk az einsteini tömegdefekthez. De jelen esetben ez csakis a tömegi megjelenés hiányát jelenti, mert az energiacsepp az ott van a teljes kitágulás végén. És ezzel egyszerre megfelelünk a tömeg/energia ekvivalenciának is és az energiamegmaradás törvényének is, hiszen a folyamat teljes energiatartalma nem változott.
Mit tudnak magukkal kezdeni ezek a folyamatciklusonként megmaradó energiakvantumok? Önmagukat megsemmisíteni nem tudják, munkavégző képességük nincs, mi más választásuk marad, mint hogy halmozódnak. És továbbítanak minden energiát, minden információt, mint a dominók. Ezek a „kvantumdominók” minden irányban „eldőlhetnek”. Ha külső energiaimpulzus „löki” meg az egyiket, azt változtatás nélkül tovább-tovább adják. A szó szoros értelmében teret adnak a változásnak. Tulajdonképpen megalkotják a teret.
A kvantumtér energiakvantumjai azok, amelyek közvetítik a fényt, az elektromágneses kölcsönhatásokat, az internet, a mobil telefonok és a jelenkor más informatikai jeleit. Ez kiválóan beleillik abba a tudományos megállapításba, miszerint az energia kvantumformában, kis adagokban terjed.
A kvantumdominók mindig ugyanazzal az intenzitással (sebességgel) dőlnek, bármilyen értékű is a továbbítandó energia. Mert a teret alkotó egy-egy energiakvantum csak a saját végtelen kis értékű energiájával megegyező energiaimpulzust képes átadni. A kisgyerek is csak olyan követ tud továbbadni, amit elbír. Nagy kőhöz sok kisgyerek kell. Nagy energia átadáshoz sok energiakvantum – nagy frekvencia, kisebbhez meg kevesebb kell. És az úgynevezett Planck-állandó, meg a frekvencia kiadja a továbbított energiát. Kimértük a kvantumdominók kommunikációs (dőlési) sebességét is és elneveztük fénysebességnek.
A fény „nincs-tömege-de-van-energiája-foton” részecske értelmezése csak úgy illik bele egyszerre a tömeg/energia ekvivalenciába és az energiamegmaradás törvényébe is, ha a foton maga is egy energiakvantum. Ha akarjuk, nevezhetjük a teret alkotó energiakvantumokat fotonoknak is. Csak azt nem mondhatjuk, hogy a foton repül. Azt meg főleg nem, hogy részecske.
A fényhullám egyszerre át tud menni két résen is, de a feltételezett foton-részecske csak egyen. Ez az úgynevezett két-rés kísérlet nem azt bizonyítja, hogy a fény egyszerre részecske is és hullám is, hanem éppen az ellenkezőjét. A fény az csakis hullámtermészetű. Nem egy téves részecske értelmezést kell a kísérleti eredményhez igazítani, hanem fordítva: a kísérleti eredményből kell a következtetést levonni.
Részecske/hullám kettősség stornó.
Ami van, az maga a változás térben és időben. A tömeg természetes része az elemi változásnak, de nem más, mint a változásban megjelenő energiakoncentráció. Tömegi formájában megfogható, megmunkálható. Energia formájában elektromágneses kölcsönhatásként használható, fényként látható…
Ez az értelmezés tulajdonképpen megfelel a fizika klasszikus törvényeinek is.
Az anyag, az maga a folyamatos változás. Max Planckot idézve: „Az anyag, mint olyan nem létezik. Az anyag úgy keletkezik és úgy létezik csak, mint az az erő, ami az atomi részecskét, mint legapróbb naprendszert létrehozza, rezgésben tartja és összefogja…” Tesla azt tanácsolja, hogy „ha meg akarod fejteni az univerzum létezésének titkát „gondolkozz energiában, frekvenciában és rezgésben…” És még Hérakleitosz sem gondolta másképpen: „egyedül a változás az, ami az életben állandó,”.
Munkásságának végén maga Schrödinger is úgy tartotta már, hogy nincs kettősség, csakis hullámtermészet van. A macskát nem kellett volna a dobozba zárni. Benntartásának és a ciánkapszulának nincs értelme.
Minden világmegváltó mondás azonban annyit ér, amennyit abból kísérlettel igazolni lehet.
Az általam elvégzett piramisok-kommunikációja kísérlet a kvantumtér létét bizonyítja. A piramisok között a kvantumtérben – éjjel-nappal, sötétben-világosban, borúban derűben – energia kapcsolat van.
És az energiát a kvantumtér energiakvantumjai, mint dominók továbbítják. A mellékelt mérési diagram azt mutatja, hogy ha ez egyik piramis belső energiája csökken, a másik kompenzálja a hiányt.
A mellékelt videóban az alátéteket a gerjesztett elektromágneses hullámok konfliktusa lengeti és nem a „tömegnélküli fotonok”.
A fizikusok sok dolgot megértettek a világ működéséről, de az emberi értelemnek is vannak korlátai.
Schrödinger macskája nézi a tévében az úszkáló halakat, és felfogja a kép értelmét, de nem fogja fel, hogy mi az a tévé.
Hogy egy valóságos helynek és tárgyaknak csak a leképezését látja, egy digitális másolatát a világ egy részének, ami valamelyik szerveren le lett tárolva.
Így az ember sem képes felfogni a körülötte levő teljes világot, csak úgy mint amennyire az egy látható és megfogható valóság.
A sötét anyag és sötét energia rejtve maradnak.
Az sem érthető, hogy a fény hogyan képes eljutni a milliárd fényévekre levő csillagokból, pont a mi szemünkbe?
Ha létezik rácsszerkezet, hogyan halad rajta a fény, hogy nagy távolságok megtétele után pont hozzánk jusson el?
Létezik-e a fénynek iránya, mivel ha a kvantumot ketté osztom, akkor egyszerre két úton is haladhat?
A fénysebességnél megszűnik az idő, lehetséges, hogy a fény számára nincs is idő?
Ezek a számomra megválaszolhatatlan kérdések, és szerintem a fizikusok számára is, és valószínűleg azok is maradnak.