Szürke, esős nap volt, de estefelé vörösleni látszott az égbolt vékonyan. Hazafelé bandukoltam a hársfaillattal terhelt lombok alatt, és arra gondoltam, mennyi idő eltelt azóta, hogy ezeken az utakon járok, de semmi emlékezetes nem maradt meg belőlük.
Ott álltam a kedvenc focipályám sarkán, ahol, úgy terveztem, hosszú délutánok meccsei várnak ránk. De még csak labdába sem rúgtam.
Leültem a pálya melletti padra, igaz, kissé vizes volt, de az esőkabátomat magam alá gyűrtem. Néztem a zöld gyepet, az üres pályát, és óhatatlanul cselező játékosokat képzeltem bele. Kötényt, kapufát, ilyesmiket.
Lassan sötétedni kezdett, és a levegő is lehűlt, gondoltam, ideje indulni. Szétnéztem az utcán, sehol senki, az ablakokban sem égett lámpa, mintha valami szellemvárosban laknék.
És ahogy erre gondoltam, egyszer csak megmozdult a föld, mármint nem földrengés, hanem egy kis fűcsomó mögött megjelent egy fekete földdarab. Aztán a pálya másik részén is, itt is, ott is, amott is. Nem akartam hinni a szememnek. Körülnéztem, látja-e még valaki rajtam kívül. Senki. Egy ablak se.
Elkezdtem számolni, egy, kettő, három… és huszonkettő kis földkupac kerekedett a semmiből.
Nagyon sötét volt, alig láttam valamit, az utcalámpát eltakarták a lombok.
A földkupacok mögül kis fekete állatok bújtak elő, visongtak, rohangáltak a pályán, kaputól kapuig. Ez nem lehet igaz, és a számhoz kaptam a kezem.
22 vakond focizott egymással. Na, gondoltam, ha ezt elmesélem otthon, már pálinkát sem kell innom vacsora előtt.
És akkor hirtelen csönd lett. Vége lett a mérkőzésnek. Az állatok visszabújtak a föld alá. Eltűntek mind. Körbenéztem, sehol senki. Akkor fölálltam és hazaindultam. Nem szédültem, jól éreztem magam. És elhatároztam, holnap, ahogy fölkelek, visszajövök ellenőrizni a helyszínt.
