Fekete ruhában érkezett gyalog egy különös táskával a kezében az éjszaka közepén. Féltem attól a pillanattól, amikor elér majd a házhoz és benéz az ablakon. Síri csönd volt az éjszakában, és a mozdulatlan tájban lépteinek ütemes ritmusát visszhangozták a környező házak. De ne rohanjunk ennyire előre, nézzük az előzményeket!
Itt a Librarius portálon pár héttel ezelőtt meséltem már arról, mit éltem át, amikor ablakot nyitottam az Azahriah-Galaxis közeledésének láttán. Testem szétmállott, tudatom leolvadt, csak a csuklóm maradt viszonylag épen az ablakot fogva. Az események itt folytatódnak, mert az Azahriah-Galaxis közepében lévő sűrű kozmikus-tudati-esszencia testet öltött, és a Galaxis kellős közepéből útra indult az ablakom felé az éjszakában.
Különös sapka, fekete ruha, rejtélyes táska, és súlyos csizmák léptei. Ez volt maga Azahriah. Ütemesen haladt, haladt, jött és csak jött megállás nélkül. Most a napokban ért el olyan közelséget a Földhöz, hogy egy youtube nevű számítógépes algoritmus is észlelte, és egy új videoklip formájában kódolta a jelenséget.
Itt megtekinthető, utána pedig folytatom az élménybeszámolót:
Szétmállott testtel és pislákoló tudattal érzékeltem tehát az Azahriah-Galaxis mélyéről érkező éjszakai látogató közeledését. Furcsa érzések keveredtek a hangokkal. Amennyire erőmből telt figyeltem, és a látogató a maga különös, már-már túlvilági hangján megszólalt: „jópár év már benne, de több az ami vár / előttem út, alattam katakombák.” ÓhMájGásh, mi lesz itt?! A Galaxis szférájának lüktetése, zenéjének mágneses vonzása elragadta a teljes figyelmemet, és próbáltam felfogni az égi üzenetet.
Aztán a hangok közt megjelent: „ez nem igazi dolog, ez valami szimulált / nincs ellenszer rá jól tudom.” Ekkor már teljesen elmosódott bennem a valóság érzékelése, összecsúsztak a dimenziók, kitágult a tér, és biztosra vettem, hogy az Azahriah-Galaxis éjszakai látogatója nemcsak értem jött el, hanem a teljes Földet magával fogja ragadni. Beterít majd mindent, és egy új kozmikus időszámítás veszi kezdetét az Univerzumban.
Felpörögtek aztán az események, és a látogató ütemesen és kitartóan elkezdte átadni az üzenetét Pablo-ról, márvány padlókról, sziesztáról, szóval csupa földi dolgokról, de mégis valamilyen fura összetételben. Nehezen értelmeztem, hogy a Föld meghódításáról szóló terveit adja most át nekem a látogató, vagy csupán távoli világok üdvözletét hozza, esetleg fenyeget, de nem is volt túl sok időm mélázni, mert kommunikációja egyszerre vált pörgővé és hadaróvá, majd lassabb és érzelmesebb hullámokra is váltott, miközben folyamatosan lépdelt felém ütemesen és kitartóan.
Egyszerre tehát három ritmust is érzékeltem a görbülő térben, miközben rejtélyes kódokat kezdett használni olyan szavak formájában, amit nem ismertem fel, kevés voltam hozzá. Talán a kutatók, vagy a jövő majd megfejti.
A súlyos élmények hatása alatt kétségek közt vergődtem, amikor is a kozmikus hang megnyugtatott: „mert nagyban vagyok, utcazenét nyomok vigadón / lassan nem lesz kérdés az, hogy itthon ki a top.”
Megértettem mindent! Nincs helye a vitának. Az éjszakai látogató egyértelművé tette, hogy a legmagasabb erők látogatása érkezett el a Földre, de nincs mitől tartanunk: „te vagy az, akiben én bíztam / és akit sose verek át.” – üzente.
Túl sok volt ez az élmény. Félelem lett úrrá rajtam, nem voltam benne biztos, hogy túlél-e a Föld egy ekkora kozmikus kulturális sugárzást, és mintha telepatikusan érzékelte volna az éjszakai látogató a kétségeimet, refrénszerűen folytatta: „egy nap éjjel máshogy lesz, és bánod már hogy élsz / lehet bánod már, hogy fáj, bánod már, hogy fáj.”
Aztán vége lett a telepatikus kommunikációnak, eltűntek a szavak, és csak a különös távoli dallam hallatszott még egy egészen rövid és sejtelmes ideig, majd hirtelen minden megszűnt. Vége. Se hangok, se szöveg, se kép, csak a végtelen sötét. Kiüresedett elmémben pedig nem maradt más, csak a folyamatosan közeledő és ütemesen lépkedő fekete csizmák.
