Előre is elnézést mindenkitől, aki szerint túlságosan clickbait a cím, de ezt nem lehet kevésbé drámaian megfogalmazni. Martin Grubinger, a zseniális “multi-ütőhangszeres” nemrég bejelentette, hogy az évad végével befejezi zenei karrierjét.
Vajon miért dönt így egy világsztár, aki ráadásul még kifejezetten fiatal, alig negyvenéves? Ennek jártam utána, főleg a német és angol nyelvű sajtó alapján, és persze annak, hogy milyen élményben lehet része annak, aki még gyorsan jegyet vesz Grubinger budapesti koncertjére a Luxemburgi Filharmonikusokkal.
Martin Grubinger a Salzburg közeli Thalgauban nőtt fel, egy dobtanár apa gyermekeként, akinek diákjait gyakran hallotta az otthonukban gyakorolni. Saját bevallása szerint úgy tanulta a zenét, ahogy mások beszélni tanulnak. Tizenkét éves korától járt a linzi Brucker Konzervatóriumba, tizenhét éves korától a salzburgi Mozarteumba (ahol az apja is oktatott), de hamar kiviláglott, mennyire túlnő a tehetsége az intézményes kereteken. A linzi intézményt például diploma nélkül fejezte be, és az órákból is rengeteget mulasztott – de a zenélésből nem! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a rengeteg megnyert verseny, és az, hogy ma már ő tanít ott, ahol régen tanult: 2018 óta a Mozarteum professzora.
Úgy hírlik, a tanítást nem is hagyja abba, a koncertezést viszont igen. Na de tényleg, miért is? Ha megnézzük, ahogy Grubinger dobol, láthatjuk, hogy mekkora fizikai és mentális erőfeszítéssel dolgozik.
Mielőtt színre lépett volna, a dobosokat általában a háttérben hagyták, és nem kaptak túl bonyolult feladatokat. Aztán berobbant Grubinger, és ma már kifejezetten neki írnak darabokat, néhány ráadásul olyan bonyolult, hogy más nem is tudja őket eljátszani.
Pályája során folyamatosan kísérletezett a dobokkal, afrikai templomok egyházi zenéjét hallgatta, figyelte, hogyan jön a módosult tudatállapot, a spirituális mélység a dobok segítségével, ő maga is magához vette és megismerte ezeket a hangszereket, majd mindent átfordított az osztrák katolikus hagyományba. Grubinger ütőhangszerei és a bencés szerzetesek gregorián éneke, amennyire bizarr párosításnak is hangzik, annyira borzongatóan jól szól!
“Szerintem az ütőhangszeres zenészek az emberiség legrugalmasabb, talán legkreatívabb, legkíváncsibb tagjai közé tartoznak. Nekünk muszáj nyitottan gondolkodnunk, hiszen folyamatosan bővül az általunk használható hangszerek köre: itt egy afgán dob, ott egy thaiföldi gong, amott egy szír darbuka, emitt egy amerikai vagy mexikói marimba, vagy éppen egy dél-tiroli hegyi ütőhangszer.” (Martin Grubinger)
Ráadásul nemcsak maga a dobolás az erőfeszítés, hanem Grubinger mintha egész életében direkt feszegette volna a határokat. Egyszer kitalálta, hogy egyetlen este alatt hat koncertet ad a bécsi Musikverein nagytermében (ahol az újévi koncertek is mennek), ami négy és fél órát és hatszázezer hangot jelent. Ráadásul mivel Grubinger nem szereti a kottaállványt (“Beáll közém és a nézők közé, nem engedi át az erőmet”), fejből tanulta meg a műsort.
2006. november 17-én kiállt a színpadra a több mint kétszáz ütőhangszerrel és a Bécsi Rádiózenekarral, és végigjátszotta az egész előadást. Ő maga is transzba esett, saját elmondása szerint kívülről látta önmagát, és ösztönösen tudta, mikor hova kell nyúlni. Ömlött róla az izzadság, nyakán kidagadtak az erek, a szünetekben jeges vízbe mártotta égő, remegő kezeit – de megcsinálta.
“Új szerepet adok a dobnak”, mondta még diákkorában. “Halálba fogod hajszolni magad”, válaszolta erre a professzora.
Valóban, Grubinger dobolását leginkább Jimi Hendrix gitárjátékához lehet hasonlítani, aki az egyik legszomorúbb példa arra, amikor egy művész önmagát is felégeti a tűzben, amelyet a művészetével gyújt.
Grubingerről az is elterjedt, hogy gyakran összeesésig gyakorol a próbateremben, majd amint magához tér, rögtön ül is vissza a dobok mellé. Tény, hogy ezt az életmódot ebben a formában jobb, ha nem folytatja. Hiszen vannak még más tervei, amelyeket a világjárvány alatt szavakba is öntött: sok időt tölteni a fiával, elolvasni a Háború és békét, megtanulni olaszul…
Szóval ha fájó szívvel is, de engedjük el ezt a zenei zsenit, és még egyszer utoljára tapsoljunk neki Budapesten, ahol a Luxemburgi Filharmonikusokkal és az őket vezénylő Gustavo Gimenóval áll majd a színpadon.
