Annyira sok Ligeti-koncert van mostanában, hogy az ember szinte összekeveri, mikor melyikre is megy. Jó év ez az idei: Ligeti 100. Olyan darabokat lehet – akár többször is – élőben meghallgatni, amelyekről korábban csak beszámolókat olvashattunk, vagy YouTube-videókat láthattunk: ilyen például a Poème symphonique című, száz metronómra komponált mű, amelyet a 99. születésnap alkalmából már tavaly is előadtak, idén tavasszal pedig többször is felcsendül Budapesten és más magyar városokban is. Vagy éppen a Csellóverseny és a Kamarakoncert, amelyet szintén meg lehetett hallgatni már a 99. születésnap tiszteletére rendezett eseményen, most pedig a Bartók Tavasz április 6-i hangversenyén újra hallhatjuk Eötvös Péter és a Klangforum Wien előadásában, a Hegedűverseny és a Zongoraverseny mellett.
Ligeti György (1923–2006) korának egyik legbefolyásosabb zeneszerzője volt, akinek alkotásait nem csak a koncerttermek kortárs zene iránt érdeklődő közönsége ismerte meg, hanem a művészeti szcéna újító, progresszív megoldásokat elismerő követői is, majd Stanley Kubrick filmjei révén világszerte közismert névvé vált. Atmosphères című darabja teljes egészében elhangzik a filmtörténet egyik legnagyobb hatású filmjében, a 2001 Űrodüsszeiában, de Requiemjének második tételét, a Lux Aeternát és a Kyrie tételt, illetve az Aventurest is jól ismerhetik a filmklasszikus rajongói. Ligeti egyébként nem örült különösebben az ebben a formában érkező hírnévnek: zokon vette egyrészt, hogy Kubrick nem tőle kért személyesen engedélyt a zeneművek felhasználásához, illetve kicsit sértve érezte magát, hogy a két Strauss (ifj. Johann és Richard) zenéi mellett szerepel az övé.
Ligeti képes volt folyamatosan újra feltalálni önmagát. Legkorábbi, még Magyarországon írt művein egyértelműen Bartók hatása érződik. 1956-os emigrációja után kezdett kísérletezni az elektronikus zenei technikákkal és a szerializmussal, de soha nem köteleződött el egyetlen iskola mellett sem, mindig a saját útját járta. Az 1960-as évek és a 70-es évek eleje rendkívül termékeny időszak volt művészetében, ekkor született például a Lux Aeterna és a Lontano, valamint az április 6-i koncerten is elhangzó Csellóverseny és a Kamarakoncert is. Ezekben a darabokban Ligeti különböző módokon vizsgálja a versenymű műfaját: a kollektív a fontos a számára, nem pedig a szólista és a kísérői közti polarizáció.
Az anti-versenyműként is emlegetett csellóversenyben a szólista és a zenekar viszonya egészen más, mint szokványos versenyműveknél: a cselló a csend felől indul és a csendig jut el. A mű elején pppppppp dinamikai jelzés vonatkozik rá (miközben a „lehetséges leghalkabb” hagyományos jelzése a ppp). A szólóhangszer mindvégig független marad a zenekartól, és nem csillogtat meg a concertókra jellemző virtuozitást, nem verseng az őt kísérő szólamokkal, nem tűnik ki főszereplőként. A két egybefüggő tételből álló mű különleges, transzcendens hangulatot áraszt.
A Kamarakoncertben mind a 13 hangszer egyenrangúan van jelen, és mind a tizenhárman elengedhetetlenek az egész létrejöttéhez. Ebben a darabban Ligeti a saját maga által kialakított „mikropolifónia” szerkesztésmódját alkalmazta, amelyről így beszélt:
„Amit hallunk, az egyfajta szövevény, valami nagyon-nagyon sűrű pókháló. Kompozitorikusan nézve, a szólamokban való gondolkodás megmaradt, sőt olyan szigorú, mint Palestrinánál vagy a németalföldieknél, csakhogy a magam felállította szabályok uralják. De az eredményben, a hangzó zenében a polifóniát nem halljuk többé: tulajdonképpen mikroszkopikus, egy általunk nem hallható tenger alatti világban rejtőzik. Mindezt „mikropolifóniának” neveztem el, nagyon szép szó… (…) Míg az Atmosphères- vagy a Lontano-típusú művekben a mikropolifónia nem hallható, a Kamaraversenytől kezdve viszont igenis hallhatók az egyes dallamok, még akkor is, ha nagyon sok különböző melódia egyszerre szólal meg, és egymást összekuszálja.”
A Zongoraverseny és a Hegedűverseny később,1980-ban, illetve 1990–92-ben keletkezett.
„A Zongoraversenyben bemutatom művészi hitvallásomat: demonstrálom függetlenségemet a hagyományos avantgárd, valamint a divatos posztmodern kritériumaitól”
– írta Ligeti. Az 1988-ban befejezett, öttételes versenymű rendkívül összetett darab, amelyben a zeneszerző a harmónia és a ritmus új koncepcióival kísérletezik. A Csellóverseny szóhangszeréhez hasonlóan a zongora nem verseng, nem áll ellentétben az őt kísérő zenekarral, hanem szinte egyenrangú szerepet játszik. A Zongoraverseny már első alkalommal is könnyen befogadható, lenyűgöző élmény, amelyben a zenekar méretéhez képest rendkívül nagy ütőapparátus olykor afrikai zenéket idéz, és amelyben időről időre megcsillan a humor is.
„A zene mint megfagyott idő, mint tárgy a képzeletbeli térben, a képzeletünkben létező által megidézve, mint alkotás, amely valóban időben fejlődik, de a képzeletben minden pillanatában egyszerre létezik. Az idő varázsa, elmúlásának elviselése, a jelen egy pillanatában való lezárása a fő szándékom zeneszerzőként.”
A Hegedűverseny Ligeti késői szerzői stílusában íródott. Első verziója háromtételes volt, ezt a zeneszerző 1992-ben, két évvel az első bemutató után öttételessé egészítette ki. A mű szintetizálja az avantgárdot és a hagyományos dallami és formai konvenciókat. A BBC zenetudósa, Stephen Johnson a „hangulatok és színek vad kollázsának” nevezte. E kollázs részei többek között a mikrotonalitás, a gyorsan változó textúrák, a magyar népzenei idézetek, bolgár táncritmusok, illetve az utalások a középkori és reneszánsz zenére.
A három versenymű és a Kamarakoncert április 6-án Ligeti örökségének egyik legaktívabb gondozója, Eötvös Péter vezényletével hangzik el a Müpában a Bartók Tavasz keretében. A zeneszerző-karmester így beszélt 2003-ban a Muzsika folyóiratnak adott interjúban a Ligetihez (és Kurtághoz) fűződő kapcsolatáról:
„A gyökereink azonosak, és ez kimutatható a három sajátos alkotói egyéniségben, melyek a különbözőségek, az egymástól való függetlenség ellenére mégis egyfajta közös irányt képviselnek. Még a miskolci, gyerekkori tanulmányaim során úgy nevelkedtem, úgy éreztem, hogy Bartók a zenei anyanyelvem, a legtermészetesebb zenei kifejezési eszközöm. Mi Ligetivel és Kurtággal azonos módon hangsúlyozunk, artikulálunk, hasonló harmóniai rendszerben gondolkodunk, persze ezen belül mindenkinek megvan a saját rendszere, egyik sem hasonlít a másikra. Könnyen fölfedezhető viszont, hogy a bartóki artikuláció és harmóniai gondolkodás volt a táptalajunk, és ki-ki ebből alakította ki a maga világát.”
A koncert a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben lesz. Közreműködik: Kelemen Barnabás (hegedű), Fenyő László (cselló), Fejérvári Zoltán (zongora), és napjaink egyik legfontosabb kortárs zenei társulata, a Ligeti zenéje iránt elkötelezett Klangforum Wien.
