A héten került a magyar mozikba a francia rendező, Xavier Giannoli nyolcadik játékfilmje, az Elveszett illuziók, amelynek a velencei filmfesztiválon volt a premierje, és a tavalyi César-díjátadón hét kategóriában tarolt. Giannoli nem kis kockázatot vállalt Honoré de Balzac regényének megfilmesítésével, a francia író legendás munkabírásának és állandó anyagi gondjainak eredményeként meglehetősen terjedelmes könyveket írt, és ez alól az Elveszett illúziók sem kivétel.
Az Elveszett illuziókból emiatt viszonylag kevés adaptáció készült, főleg ha a Goriot apóval hasonlítjuk össze. A legismertebb talán a ’60-as évekbeli francia tévésorozat, de meglepő módon megjelent egy magyar feldolgozás is 1983-ban Máté Gábor főszereplésével, ami a Kádár-kori Magyarországba helyezi át a regény cselekményét. Giannoli azonban korhű, kosztümös filmet készített, és ragaszkodott a XIX. század elejei francia környezethez és kisebb változtatásokkal az eredeti történethez.
Némi kompromisszumot kellett azért kötnie: a játékfilm az Elveszett illúziók három részéből az első kettőt dolgozza fel (A két költő, és hangsúlyosabban az Egy vidéki nagyság Párizsbant), és ez annyiban logikus döntés, hogy az első két rész szorosabban fonódik össze és zárt történetet tud alkotni, a harmadik rész (A feltaláló szenvedései) pedig folytatásként és hosszúra nyúlt prológusként is értelmezhető. A regényben főszerepet játszó Lucien történetét egyébként Balzac rá jellemző módon később folytatta Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága című könyvében.
Pontosan száz évvel ezelőtt az Elveszett illúziók fordítója, Benedek Marcell azt írta a Nyugatban, hogy „ma mindnyájunknak közel kell éreznünk magunkhoz Balzacot; közelebb, mint valaha. (…) Művéről elmondták, hogy a francia élet, melyet lefestett, húsz esztendővel később érte utol. Hogy ez nem volt tökéletes igazság, azt csak ma látjuk. Mert ma csakugyan utolérte az élet Balzacot – nem pusztán Franciaországban, de mindenütt, s nálunk legyőzötteknél inkább, mint bárhol.”
Benedek könnyedén talál aktualitást Balzacban a háborút követő káosz Magyarországában, de most sem kevésbé időszerű, és erről Giannoli filmje is tanúbizonyságot tesz.
Az Elveszett illuziók főszereplője Lucien Chardon, a húszas évei elején járó nyomdászfiú egy kisvárosból költözik Párizsba, hogy neves költővé váljon. Verseskötete azonban nem különösebben érdekli a kiadókat, ellenben hamar összebarátkozik a szemtelen hangvételű újságokat szerkesztő Etienne-nel, akinek segítségével Lucien hírhedt kritikussá válik. A sikerbe belekóstoló Lucien számára irodalmi ambíciója másodlagossá válik, és egyre fontosabb lesz számára, hogy a társadalmi ranglétrán felfelé jusson.
Giannoli adaptációja azért is izgalmas, mert bár megvan benne minden, ami egy igazi kosztümös filmhez kell (szerelmi szál, előkelő estély, dorbézolás, szép emberek), azért kellően részletgazdag tud ahhoz maradni, hogy az újságírás sötét oldalait bemutassa Balzac eredeti szándékai szerint. Az Etienne által szerkesztett lapok erősen megkérdőjelezhető módon működnek: azt írják, amit megfizetnek nekik. Így az egyébként jó tollú Lucien is abból él, hogy fizetett, manipulált kritikákat, karaktergyilkos portrékat ír, ahelyett, hogy költői karrierjével foglalkozzon.
Lucien nemcsak karrierjében hasonul meg, hanem emberi kapcsolataiban is: saját érdekeit képtelen a háttérbe szorítani, így nem tud hűséges lenni sem szerelmeihez, sem barátaihoz, de szilárdnak hitt elveihez sem. Az egyre magasabbra emelkedő fiatalember szociális manőverei közben egy dolgot azonban elfelejt, mégpedig azt, hogy mások is képesek az árulásra és a bosszúra – és végül a vesztét is ez okozza. Lucien sorsa a Daidalosz-történet XIX. századi parafrázisa: túlságosan hamar szeretne túl magasra törni, de annyira nem tud ravaszan mozogni a bimbózó francia kapitalizmus farkastörvényei között, hogy el tudja kerülni a sorsát.
A film főszereplője, Benjamin Voisin (’85 nyara) tökéletes választás Lucien szerepére, nagyszerűen tudja hozni a megnyerő kisfiút ugyanúgy, mint a számító szociopatát. Az Elveszett illuziókban mellékszerepekben felbukkan Xavier Dolan és Gérard Depardieu is, de kifejezetten emlékezetes Etienne szerepében Vincent Lacoste és Lucien színésznő szerelmét játszó Salomé Dewaels alakítása is.
Az Elveszett illúziók a Bourbon-restauráció idején játszódik és bemutatja a korszak jellegzetes párizsi helyszíneit: Lucien élete a szerkesztőségek, a színházak és a társasági események körül forognak. A film egyik nagy erénye, hogy a könyv hosszához képest nem is olyan nagyon extrém két és fél órás játékidőben a regény sok karaktert mozgató, szövevényes történetét is vissza tudja adni, és képeivel közben Balzac aprólékos leírásainak atmoszféráját is meg tudja teremteni.
