Talán Húsvét ünnepéhez kapcsolódik a legtöbb és legváltozatosabb népszokásunk. Bár a hagyományok, az elvégzett házi vagy falusi „szertartások” tájegységenként változhatnak, a húsvéti ünnepkör fő eseményei, körforgása minden vidéken megegyező. „Nem láttam én szebb gyümölcsfát, mint a Jézus keresztfáját, piros vérrel virágozik, szentlélekkel gyümölcsözik.” Erre az archaikus népi ima részletre alapozva választotta a Magyar Állami Népi Együttes a Kivirágzott keresztfája címet húsvéti táncjátékához, mely ezúttal a Müpa színpadán látható, április 9-én.
Róheim Géza magyar néprajzkutató rendkívül behatóan foglalkozott a magyar nép húsvéti hagyományainak feltérképezésével. Ő mutat rá a következőkre:
„ … a húsvéti szokások egész Európában egységes képet mutatnak és majdnem lehetetlen megmondani, hogy mi felelhetett meg ennek a napnak a kereszténységet megelőző európai kultúrában. Valószínű, hogy az ókori Kelet tavaszi évkezdő ünnepe keresztény mezben jött át Európába és itt magába olvasztott mindenféle, a tavaszi évkezdettel kapcsolatos szokást.”
Ha kíváncsiak vagyunk Róheim kutatási eredményeire, nagyon változatos szokásokat fedezhetünk fel a Húsvét kapcsán. Meglepő volt számomra például a Pilátus-verés szokása, amikor is a pap könyvével megütötte az oltár lépcsőjét, a gyülekezet pedig néhány másodpercig a padokat ütögette botokkal, így verték meg szimbolikusan Pilátust, amiért Krisztust elárulta. Azután itt vannak például a lármázó bajelhárító szokások, amelyek több helyen összekapcsolódtak a határjárással. Doboló, zajongó sereg vonult végig a településen és annak határán. A székelyeknél ilyenkor megújították a határhalmokat, áldást kértek a mezőkre.
Nagypénteken általános szokás volt a házak takarítása, mindennek a megtisztítása.
„Nem szabad sehol egy porszemnek maradni, mert egész évben rendetlen lesz a porta”
– írja Róheim. A sírgondozás, a gyónás, az általános tisztálkodás jellemző volt minden területen. A víz húsvéti, tisztító, bajelhárító szerepe is több helyen megjelenik mint az ünnep jellemzője. Róheim rámutat, hogy régi egyházi szokás, hogy az egyházba újonnan belépőket húsvétkor keresztelték meg, több helyen a keresztvizet a mise előtt a hívekre hintették. A nép ezt újrakeresztelésnek és általános bűnbocsánatnak fogta fel.
A húsvéti locsolásnál a csurom vízzé öntözéstől a kis vízzel meghintésig különböző variációk léteznek. A locsolás rítusa, az öntözésre válaszként adott festett tojás több ponton is tartalmaz szerelmi utalásokat, erotikus tartalmat Róheim Géza szerint. A fiatalon elhalt nők sírjaiban bizonyos vidékeken tyúktojást találtak, a tojás a sírban a termékenység szimbóluma volt, míg a keresztény hagyományok szerint a feltámadás jelképe. A szerelem rítusainak más megnyilvánulásai is megfigyelhetőek húsvét idején, például az, hogy a Nyárád-mentén húsvét szombatjának éjjelén a legények kedvesük kapujára fenyőágat tűztek.
A halottakkal való kapcsolat sem idegen az ünnepkörhöz kapcsolódó népszokásainktól, bizonyos vidékeken húsvét másnapját a halottak húsvétjaként is számon tartották: ebéd után összegyűltek a temetőben, ahová pálinkát vagy bort, kalácsot, piros tojást vittek magukkal. Egy kis gödröt ástak a halott sírjánál, ide beleöntötték az alkoholt, befedték a gödröt és ráhelyezték a kalácsot és a piros tojást.
Sokáig sorolhatnám még a Róheim által összegyűjtött szokásokat, de mindezekkel inkább csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nem lehetett könnyű dolga az alkotóknak a Magyar Állami Népi Együttes előadásának összeállításánál, hiszen egy nagyon gazdag anyagból kellett összeállítaniuk a műsort.
A produkció a paraszti hagyományban megöröklött népszokásokra épít, és ezek során figyelembe veszi a szomszédos népeink hagyományait is. Böjti karikázók, farsangtemetők Kalotaszegről éppúgy megjelennek az előadásban, mint a virágvasárnap megünneplése, a Kánai menyegző egy kis csintalansággal, Nagypéntek drámája és a szatmári locsolóbál pillanatait is átélheti a közönség.
A lélek, a gondolat, a hit tartja össze ezt az előadást Mihályi Gábor rendező, koreográfus szerint. Az előadás visszanyúlik a húsvét előtti időszakra, ezért a téli ünnepkörrel kezdődik, és felvonultatja ennek a népszokásait is, mint például a regölést. A Krisztus keresztre feszítése okán érzett fájdalom éppúgy áthatja az előadást, mint a feltámadás öröme.
Ami a zenei világot illeti, igazi különlegességnek ígérkezik a népzene és az egyházi zene ötvözése, mely a paraszti élet és a szakralitás összefonódását képes felerősíteni. A Magyar Állami Népi Együttes Zenekara és a Szent Efrém Férfikar együttműködésének eredményeképpen változatos dallamokat hallgathatunk majd.
Az előadásban Székelyföld és Rábaköz, a Felvidék és Dél-Alföld húsvéti rituáléi – a kereszténységhez kapcsolódóak és a pogány időszakot idézők egyaránt – egységes színpadi formát alkotva fonódnak egymásba.
A karácsonyi Csodaváró Betlehemes című előadáshoz méltón kapcsolódó műsor egy olyan különleges húsvéti élményt ígér, melyet kár lenne kihagyni.
