A jajrózsától a Szerelmes anapesztusokig az új Eső folyóiratban
2023. február 17-én (pénteken) 18 órakor a szolnoki TISZApART moziban Jenei Gyula, Molnár H. Magor, P. Nagy István és Vidéki Péter mutatja be az Eső legújabb számát.
Az irodalmi folyóiratban két összeállítás is kapcsolódik a Petőfi-bicentenáriumhoz. Az egyikbe a Szeptember végént megidézve írt hitvesi verset többek között Markó Béla, Balássy Fanni, Lackfi János, P. Nagy István, Kustos Júlia, Grecsó Krisztián, Zalán Tibor; a másikban pedig, a lap állandó rovatában (a Köpönyegben) Farkas Árpád Fehéregyháza, 1849 című költeménye került a centrumba Molnár H. Magor kísérőesszéjével, valamint Petőcz András, Filip Tamás, Tomaji Attila, Háy János, Jenei Gyula szépirodalmi reakcióval (újraírások, párversek, hommage-költemények).
De olvashatók az Esőben másokéi mellett Antal Balázs, Marno János, Szentmártoni János versei, Csabai László, Regős Mátyás, Száraz Miklós György, Kötter Tamás, Győri Domonkos, Jászberényi Sándor prózái, Oravecz Imre naplójegyzetei, valamint Jánosi Zoltán, Vidéki Péter kritikái. Utóbbi Kiss Ottó A Kék Oroszlán bezár című novelláskötetéről írt.
A lapban ezúttal Takáts Márton festménye, grafikái láthatók.
Itt most ízelítőül az új Eső lapszámból Markó Béla versét olvashatjátok:
MARKÓ BÉLA
SZERELMES ANAPESZTUSOK
Nem huszonnégy, hanem hetvenegy. Kis híján
háromszor annyi. De még nyílnak a völgyben
a kerti virágok, még fényben fürdik a bérci
tető, és messze van szeptember vége, csupán a
nyár közepe, csupán egy furcsa előjel a tüdőn,
kitartó felhő, északon dúl a háború éppen,
július vége, ilyenkor halnak a költők, rémület
még a napsütött arcon is, a szívdobogásban is,
ahogy üreset üt, mintha fenn-fenn maradna
a levegőben, majd visszazuhan, akár a kő,
mert kiderült, hogy készül valami, mint egy
parányi plasztikbomba odabent, szanaszét
röpülnek előbb-utóbb a repeszek, összeszakadt
anapesztusok, elkeveredve daktilusokkal vagy
jambusokkal, trocheusokkal, spondeusokkal is,
töredezett lett, íme, a versem, már idejét múlta
a szépség, pedig ebben a korban nem kellene
félni, hiszen megtörtént eddig minden, ami
megtörténhetett velem, és mégis a szörnyű
ragaszkodás, egyik vizsgálat a másik után,
hideg műszerek közt a reménység, hogy hátha,
és nem számít már a nyolcmilliárd, sem a
tizenötmillió, sem a sok ezer, sem a sok száz,
csak ahogy a gyermekek kérdik, hogy vagyok,
csak te a másik szobában, másik jövőben,
miközben előre-hátra járnak a műszerek,
figyelik, hogy ketyeg-e valahol bomba, nézik
a sejtjeimet, ennyi a szerelem, nem a közös múlt,
nem a közös jelen, csak a még közösen eltölthető
jövendő, nem a szabadság, nem az egyenlőség,
nem a testvériség, csak ez a szeretet, mindegy,
hogy a segesvári kukoricás vagy az alattomos
kór leselkedik-e rám, felrobbant anapesztusok
közt fekszem, így is szeretlek, és ezt azóta
tudom biztosan, hogy majdnem, de mégsem.