Jane Riordan: Micimackó – Volt egyszer egy mackó. Mark Burgess illusztrációival. A. A. Milne és E. H. Shepherd nyomán. Fordította: Szlukovényi Katalin. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2022. 4499 Ft helyett itt 3599 Ft
Nagy Koppány Zsolt
Továbbgondolás és újraértelmezés
Annyi rossz, nyálas Micimackó-rajzfilmet voltam kénytelen megnézni az elmúlt években, hogy igen nagy kételyekkel a szívemben vettem kézbe Jane Riordan könyvét Mark Burgess illusztrációival. Hm, savanyogtam, hát az illusztrációk éppenséggel elég jók, de a szöveg nem tud(hat) olyan színvonalú lenni, mint Milne szövege, nem beszélve Karinthy magyarításáról, amelyik külön kis hangulatuniverzumot képez nyelvezetében is, amelybe be lehet… kuckózni.
Egy picit ugyan valóban nehézkesen indul a történet (itt jegyzem meg: az eredeti is), de aztán elképesztően megtalálja a hangját, és teljesen valid előzménytörténet lesz belőle: a könyv ugyanis azt veszi számba, hogyan kerülnek a Százholdas Pagonyt benépesítő különböző állatok Róbert Gida birtokába, hogyan ismerkednek meg, és hogyan kezd el játszani velük a kisfiú.
(Róbert Gida ugyanis még kisbaba a történet elején: „…eleinte a nap java részét azzal töltötte, hogy bámulta az eget, vagy a plafont, vagy bármit, ami épp fölötte volt, és közben sokszor a kezével meg a lábával hadonászott a levegőben. Később azonban rájött, hogy jobb szeret fordítva, hason fekve hadonászni. Csakhogy ez a hadonászás más volt, mert olykor azzal járt, hogy Róbert Gida odább találta magát, és ilyenkor leginkább ő maga lepődött meg azon, hogy került oda. Nem sokkal később olyan dolgok után kezdett ácsingózni, amelyeket nem ért el, ezért egy nap abbahagyta a hason fekve hadonászást, felhúzódzkodott, és onnantól fogva meg sem állt, egy-két pottyanástól eltekintve.”)
A könyvben az a legjobb, hogy úgy cuki, hogy közben nem negédes (sőt: negédeskedő, mint a rajzfilmek); hogy a stílusimitáció (a fordítás tekintetében is!) szinte tökéletes, hogy az alaphelyzet nehézségeit (kisgyereknek élőben történetet kitalálni, és fenntartani a figyelmét… hát ez a világ legnehezebb munkája) szintén hozza, és bár nyilvánvalóan nem lesz belőle kultuszkönyv, mint az elődjéből, azért megbízhatóan és magabiztosan tartalmazza annak érdemeit, és teljesen érvényes folytatás-előzmény hozzá.
Vannak benne versek (melyeket természetesen Micimackó szerez: kicsit profibbak, és persze kicsit sterilebbek, mint az eredetik), van benne posztmodern kikacsintás („Most, hogy a Tigrisek is benne vannak ebben a történetben – állapítja meg Tigris magáról egy történetben – már nem is bánom annyira, ha nem szerepelnek a Mielőtt történeteiben”), van bennük szép számú műfordítói bravúr („hatalmas Szőröny”, „esetleg egy Minyét”), és van bennük a gyerekekből és a felnőttekből egyaránt gyöngyöző kacagást kiváltani képes humor: „Köztudomású, hogy az oroszlánok nem állnak nagy barátságban a szamarakkal. A vadon élő oroszlánok az antilopokkal, zebrákkal és bivalyokkal sem állnak nagy barátságban. Az igazat megvallva, elég hosszú az oroszlánokkal nem nagy barátságban állók listája, és jó néhány ceruza elfogyna, mire összeírnánk”; (Füles lemarad az állatkert bejáratánál, és a többiek csak a végén találják meg, miután ők maguk végigjárták az egész állatkertet) „…igen eltökélten szemlélt egy nagy táblát, amely az állatkert térképét ábrázolta. Gyönyörű kép volt: piciben rárajzolták az összes állatot, és egy vastag nyilat azzal a felirattal, hogy „ÖN ITT VAN”. – Hát itt vagy! – rikkantotta Róbert Gida hatalmas megkönnyebbüléssel. – Ha engem kérdezel, ez tökéletesen nyilvánvaló – válaszolta Füles. Még ide is írták – biccentett az ÖN ITT VAN felirat felé. – Ez hát az állatkert – folytatta aztán elábrándozva. – Egy kicsit persze lapos, és túl sok szó van rajta. De akkor is itt, pont, ahogy ígérted, az összes állattal együtt. – De Füles… – kezdett volna ellenkezni Róbert Gida, aztán mégis elhallgatott. Füles egyetlen igazi állatot se látott, viszont nagyon elégedettnek tűnt, ami már jó ideje nem fordult vele elő”; „Mindegyiknek rettentő hosszú neve van – jegyezte meg Malacka. – Biztos sokáig tartott, amíg megtanulták leírni. – Róbert Gida, aki maga is mostanság szembesült ezzel a problémával, mivel épp a saját, szintén meglehetősen hosszú nevét tanulta leírni, teljesen egyetértett, hogy írás szempontjából sokkal jobbak a rövid nevek, például az, hogy »Az«”; és végül: „Na mármost, talán tapasztaltad te is, hogyha lehunyt szemmel, hangosan számolsz, miközben körülötted mások ugyanezt művelik a saját ritmusukban, abba igencsak könnyű belezavarodni. Malacka kedvenc számai például az egy, a kettő és a három volt, ezért aztán ezeket ismételgette újra meg újra. Ezzel szemben Bagoly a hosszú számokat kedvelte, például az ötszázat és a kétezer-negyvenhatot, ő tehát főleg ilyen számokat mondogatott, és szemlátomást senkinek fogalma se volt, hányig is kellene számolniuk.”
Remek könyv lett a Volt egyszer egy mackó, teljesen elfogadható, vagy inkább üdvözlendő folytatása, egyszersmind része a Micimackó-univerzumnak.
