Beszélgetés Tóth Csabával, a Salgótarjáni Nemzetközi Dixieland Fesztivál egykori igazgatójával (részletek)
Salgótarján 100 – 10 x 10 fekete-fehér fotó
Tóth Csaba: Az 1970-es évek végén már működött a tarjáni zeneiskolában jazztanszak, amit még én segítettem elindítani, mert a megye tanácson hozzám tartoztak a zeneiskolák. Ekkor kerültem kapcsolatba Gonda Jánossal, és támogatásával 83-ban UNESCO-ösztöndíjasként részt vehettem egy nemzetközi jazz-symposionon az NSZK-ban. Itt rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, zenei kapcsolatokat építettem, amiket a későbbiekben jól hasznosíthattam. Pár nappal a hazaérkezésem után, Faragó Kázmér, a zeneiskola jazz-dobtanára megkérdezte: Gyerekek, miért nem csináltok itt egy jó kis jazzfesztivált? Övé volt az ötlet, de Mezei Istvánnal (Nyulas) együtt valósítottuk meg – ma így mondanák – a dixieland fesztivál projektet. Hát valahogy így kezdődött 1984-ben a tarjáni dixieland kaland.
Az első fesztiválon alig voltunk, leginkább egy baráti házibulihoz hasonlított. A másodikon, 86-ban már félháznyi közönségünk volt, 89-90 -re pedig elértük a teltházat, és pénzügyileg is rentábilis lett a fesztivál.
Szervezéskor a magyar zenekarokkal nem volt gond, mert a szegedi Molnár Dixieland Band vezetője, Molnár Gyula rengeteget segített, ők az első 15 évben mindig itt voltak. Viszont külföldieket nem hívhattam, mert nem volt impresszálási jogosítványunk. Ezzel az engedéllyel Magyarországon csak a tévé, a rádió és az Interkoncert rendelkezett. Hosszú utánajárással Magyarországon, vidéken elsőként a tarjáni „Józsi” kapta meg ezt a jogosítványt.
A 90-es években már Debrecen mögött a második legrangosabb jazzfesztivál voltunk az országban, és a látogatók számában párszor meg is előztük őket.
Sikerült nagyon jó rádiós és televíziós kapcsolatokat kiépíteni, de az országos lapok is szinte kötelességüknek érezték, hogy beszámoljanak a három napos eseményről, a készülődéstől kezdve az utolsó koncertig. Akkor még nem volt több száz fesztivál az országban, mint manapság, a legnagyobb bankok és multi-cégek szponzorálták a fesztiválunkat. A médiának és a sok kitűnő külföldi muzsikusnak köszönhetően a 90-es évek derekán már jelentős volt a fesztivál nemzetközi presztizse, jelen voltunk az európai jazzfesztiválok palettáján. A két színháztermi koncertre és a hajnalig tartó örömzenélésekre már hetekkel korábban elfogytak a jegyek, sokan érkeztek a város határain túlról.
’93 májusában a délszláv háborúból hazafelé tartó CNN tudósítók a dixieland fesztiválhangulatba becsöppenve, Salgótarjánt a béke szigetének nevezték és bemutatták a rendezvényt. A világot bejáró hír a háború szörnyűségeit ellenpontozta fesztiválunk vidám hangulatával.
Azon gondolkodtunk kollégáimmal, hogy ezt a rendezvényt hogyan tudnánk egy látványos kulturális és turisztikai attrakcióvá fejleszteni. A három napos eseményt érdemes lenne időben kiterjeszteni, hozzá kapcsolódó kulturális, és más műfajú programokkal. Így született meg a Tarjáni Tavasz rendezvénysorozata, amely eleinte felvezető programja, majd kerete lett a dixieland fesztiválnak.
A rendszerváltást követően nagyobb lett a települések mozgástere, ezért úgy gondoltuk, hogy a testvérvárosi kapcsolatok építését és a fesztivál fejlesztését összekapcsoljuk. Így rendeztünk olasz, finn, szlovák, osztrák, holland, francia és lengyel napokat, mely eseményeket az érintett országok nagykövetségeivel, kulturális, kereskedelmi és turisztikai intézeteivel közösen szerveztünk. Ennek a városdiplomáciai kezdeményezésnek számos kulturális és gazdasági hozadéka volt.
A salgóbányai pop-rock táborok
A hetvenes évek második felében felépült a salgóbányai KISZ-tábor, szállodai résszel, étteremmel, fedett uszodával és sportcsarnokkal. (Ma a Medves Hotel működik ebben az épületegyüttesben.) Molnár György volt a megyei KISZ-titkár, ő szólt nekem, nagyjából 1980 körül, hogy találjunk ki valamilyen rendezvényt a nyári időszakra, mert jobbára üresen áll a tábor. Ekkor én már elnökségi tagja voltam a Jeunesses Musicales magyarországi szervezetének és ott találkoztam Victor Máté zeneszerzővel, aki ismert pop-rock zenész volt és a Magyar Rádió munkatársa. Vele és Nyulassal kezdtünk el ötletelni egy tehetséges amatőr zenekarokat felkaroló, nekik szakmai képzést nyújtó rock-táborról, ahol a képzés végén professzionális hangfelvételeket is készíthetnének a résztvevők a rádió segítségével. Így indultunk 1981-ben. Hamar bekapcsolódott a munkába Lakatos Gábor, aki a rádió hangmérnöke volt. Ezt az egész produkciót teljes mellszélességgel támogatta és a költségek döntő többségét a KISZ KB állta, miután a tábor országos merítésű volt. A jelentkező zenekaroknak demo felvételeket kellett beküldeniük, ez alapján történt a kiválasztásuk.
A teljesség igénye nélkül sorolom a legismertebb zenekarokat: a Solaris, az Exotic, az Első Emelet, (akkor még Lobogó néven) a Rózsaszín Bombázók Keresztes Ildikóval, Hevesi Tamás a Névtelen Nullával, az újhullámos Hangár együttes, az alternatív zenét játszó Kézi Chopin Legát Tiborral, a Pál Utcai Fiúk és nem utolsó sorban a tarjáni Fanyúl a Front, a Dexion és a Hívők. Egy-egy alkalommal 10-12 együttest fogadtunk.
A tanárok a legjobb jazzmuzsikusok közül kerültek ki, akiknek ráadásul volt tanítási tapasztalatuk is. Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula, Dandó Péter, Román Péter, Berki Tamás, Lerh István, Friedrich Károly, Binder Károly, Dés László, Horányi Sándor, de egy-egy alkalommal eljött Szörényi Levente, Presser Gábor, Tolcsvay László, Bródy János és Balázs Fecó is. A szakmai vezető Victor Máté volt.
Az első két alkalommal a Karthago együttes teljes felszerelése a résztvevők rendelkezésére állt, mert az együttes vezetője, Szigeti Ferenc volt akkor a hivatásos rockzenészek KISZ-titkára.
Aztán kilencvenben Szigeti létrehozott egy konkurens tábort Tokajban, és mivel tv-rádió és lemezkiadói háttérrel rendelkezett, a hozzá jelentkező zenekaroknak lemezfelvételt és televíziós bemutatkozási lehetőséget ígért. A hozzánk jelentkező bandákból is többen Tokajt választották. Ezzel mi nem tudtunk konkurálni, így szűnt meg az általunk szervezett salgóbányai rock-tábor.
Visszatérve a tarjáni dixieland fesztiválhoz, fénykora felöleli a kilencvenes éveket. Vendégeink voltak Európa legjobb együttesei, bele értve természetesen a magyarokat is, de a kontinensen túlról is érkeztek óriási nevek, például Joe Murányi, aki Luise Armstrong klarinétosa volt, vagy Audrey Motaung Dél-Afrikából. Aztán a kétezres években lassan, de biztosan ereszkedő pályára állt a rendezvénysorozat. Amiben én egyszerre látom a műfaj kifáradását, a magyarországi zenészek elöregedését illetve kiégését, valamint salgótarjáni közönség eltűnését, felszívódását. De a hazai jazz fesztiváloknál mindenütt érzékeltem hullámvölgyeket, meg is szűnt néhány. Ami Salgótarjánt illeti, a legnagyobb változás magában a városban ment végre, gondolok itt a kedvezőtlen gazdasági és társadalmi körülményekre és tendenciákra.
