Erich Wolfgang Korngold brünni zsidó családba született csodagyerek volt, aki nélkül egész másmilyen lett volna Hollywood aranykora. Filmzenéi tették híressé, az élete is olyan volt, mint egy fordulatokban gazdag kalandfilm, de számos egyedi hangú kamaradarabot, dalt, versenyművet, szimfonikus remekművet és operát is hagyott maga után. A Müpában február elsején a Sok hűhó semmiérthez komponált kísérőzenéjéből szólalnak meg részletek, valamint méltán híres Hegedűversenyének és egyéb rövidebb lélegzetű műveinek feledhetetlen, fülbemászó melódiáit is meghallgathatja a budapesti közönség.
Korngold az Osztrák-Magyar Monarchiában, Brünnben (ma Brno) született 1897-ben, majd négyéves korától Bécsben nevelkedett. Apja, Julius Korngold neves zenekritikus volt. Erich Wolfgang Korngold már ötéves korában felhívta magára a bécsi zenei világ figyelmét, amikor virtuóz módon négykezesezett apjával. Félelmetes tehetségét Mozartéhoz hasonlították. Már nyolcévesen komponált, tizenegy évesen írt balett-pantomimjával, A hóemberrel maga Ferenc József elismerését is kivívta. Richard Strauss a fiatal tehetség eredetiségét, merészségét és biztos kezű stílusát méltatta, Gustav Mahler pedig egyenesen zseninek nevezte Korngoldot. Ő javasolta apjának, hogy a neves zeneszerzővel, Alexander von Zemlinskyvel taníttassa fiát.
Korngold 19 évesen írta meg a Polükratész gyűrűje és a Violanta című egyfelvonásos operáit, amelyeket Bruno Walter vezényletével adtak elő Münchenben. 1920-ban kísérőzenét írt Shakespeare Szentivánéji álom című színdarabjához, Ugyanebben az évben a hamburgi operaházban saját maga vezényelte harmadik operáját, A halott várost, amely zajos nemzetközi sikert aratott, 1921-ben a New York-i Metropolitanben is előadták. Ekkor figyelt fel rá Max Reinhardt, a szintén monarchiabeli származású, később Amerikában híressé vált rendező és producer, akivel Korngold – immár a bécsi zeneakadémia professzoraként – egy berlini Denevér-feldolgozáson dolgozott közösen a húszas években, és aki 1934-ben Amerikába hívta, hogy zenét szerezzen a Szentivánéji álom filmfeldolgozásához. Korngold örömmel ment, majd többé haza sem tért: így elkerülte az Európában maradtak sorsát. 1943-ban amerikai állampolgár lett.
Exkluzív szerződést kötött a Warner Bros. gyártócéggel, két Oscar-díjat nyert (az 1936-os Anthony Adverse-ért és az 1938-as Robin Hoodért), és filmzenéi a mai napig összetéveszthetetlenül a Hollywood aranykorában keletkezett művek alappilléreiként szolgálnak. A zongoránál ülve komponált boszorkányos gyorsasággal, miközben a gépész vetítette a mozifilmet. Emlékezetes filmzenéi olyan Errol Flynn-klasszikusokat tettek teljessé, mint a Halálfejes lobogó (1935) vagy a Hét tenger ördöge (1940).
Míg szülőhazájában betiltották a műveit, az amerikai filmiparban szerzett hírnévvel járó pénzt arra használta, hogy az Anschluss után családját és számos ismerősét Amerikába menekítse a náci üldöztetés elől, és más menekülteket is támogasson. Úgy döntött, addig nem komponál koncertdarabokat, amíg Hitler hatalmon marad.1946-ig csak filmzenét szerzett. Filmzenéit „ének nélküli operának” tekintette, és nem érzett különbséget a filmzeneszerzés és más műfajok komponálása között. A Toscát egyszer „a valaha írt legjobb filmzenének” nevezte. Zenekritikus apja azonban soha nem bocsátotta meg neki, hogy elfordult a hangversenytermektől. Hosszú, elmarasztaló leveleket írt neki, amiért „hátat fordított az igazi művészetnek”. Julius Korngold nem érhette meg, hogy fia visszatérjen a hangversenydarabokhoz, akit ezért egész életében mardosott az önvád.
Korngold zenéjében található meg az origója annak a filmzenei stílusnak, amelyet a világon mindenfelé az aranykor nagy klasszikusaival azonosítanak, és amelyből a mai napig táplálkoznak a legfoglalkoztatottabb filmzeneszerzők. Dallamvilágának drámai intenzitását, szépségét, érzelmi kifejezésmódját Puccini művészetéhez hasonlítják, de filmzenéinek koncepciója a wagneri vezérmotívum elvére épül. Zenéje rendkívül erős képi világú, hangulatfestő erejű, könnyen befogadható, érzelmes és dallamos, mégis komplex, intelligens és bonyolult, hangszerelése egyszerre monumentális és kifinomult.
Apja halála után nem sokkal, 1946-ban Korngold a filmstúdiók világától végül újra a koncertpódium felé fordult. Félelmetes energiával kezdett a komponálásba. Műveiben fel-felbukkantak saját filmzenéinek motívumai, amihez a Warner Bros. is ragaszkodott a szerződésük értelmében. Vonósnégyest, csellóversenyt, szimfonikus szerenádot és hegedűversenyt írt. A hegedűversenyt Jascha Heifetz mutatta be. A mai napig ez a mű Korngold egyik legismertebb és legtöbbet játszott darabja, amelyet a bemutató után a közönség ünnepelt, a kritikusok azonban lekicsinylően „hollywoodi versenyműnek” nevezték. Korngoldot azért támadták, mert a modern korban romantikus zenét írt.
Korngold azt remélte, koncertzeneszerzőként térhet vissza Európába. Terveinek azonban egy hirtelen jött szívroham szabott gátat 1947-ben, és csak 1949-ben jött el a pillanat, hogy végre hazájába utazhatott. Szimfonikus szerenádját Wilhelm Furtwängler adta elő 1950-ben a Bécsi Filharmonikusokkal. Az előadás nagy sikert aratott, de ez a dicsőség nem volt tartós: a közönség és a kritika is hamar elfordult tőle. Korngold zenéje nem felelt meg a háború utáni Bécs ízlésének.
Elfeledettségével szembesülve tért vissza Amerikába. 1954-ben újra megpróbálkozott egykori hazájának meghódításával: a Fisz-dúr szimfóniával Ausztriába utazott, de ismét csalódnia kellett. Ekkor azonban felkérést kapott Münchenből a Richard Wagnerről szóló életrajzi film, a Magic Fire zenéjének összeállítására. Úgy döntött, ezt a felkérést mindenképp elvállalja, hogy a film zenéje Wagner szelleméhez méltó lehessen. Egy kis szerepben fel is bukkan a vásznon: amikor a híres karmestert, Hans Richtert alakító színész nem jelent meg a forgatáson, és több mint ezer statiszta állt készen a felvételre, a rendező, William Dieterle nagy nehezen meggyőzte Korngoldot, hogy ugorjon be a szerepre. Ez lett az utolsó filmje. Nem sokkal ezután, 1956-ban sztrókot kapott és fél oldalára lebénult. Amikor 1960-ban Hollywoodban meghalt, azt hitte, a világ elfelejtette. A hatvanas-hetvenes években azonban ismét felfigyeltek műveire, amelyek azóta is egyre gyakrabban csendülnek fel a világ hangversenytermeiben.
A február elseji koncerten a Müpában különleges egyveleget hallhat a közönség Korngold művészetéből. A filmzenék előtti, még Bécsben keletkezett, 1920-as Sok hűhó semmiért-kísérőzenének részletei mellett többek közt a Hegedűversenyből és más művekből is felcsendülnek részletek a Budafoki Dohnányi Ernő zenekar és Hollerung Gábor tolmácsolásában.
