A Müpa Literárium soroztának januári vendége Szvoren Edina író lesz, aki a kortárs magyar novellisztika egyik legismertebb és legeredetibb hangú képviselője. Munkáját számos díjjal ismerték el, többek között 2019-ben Libri Irodalmi Díjat is nyert. „2010-ben megjelent Pertu című novelláskötete feltűnő bemutatkozás; minden egyes szövegén érződik, hogy nem kezdő munkákról van szó, hanem alaposan, a molekulákig menően desztillált prózapárlatokról.” – írja Jánossy Lajos, az est házigazdája. Az est előtt Szvoren Edinát kérdeztük.
Egy író zenepedagógus is. És ezen csodálkozni kell? Hogyan egyezteti össze a hétköznapokban a két hivatást? A tanítás mellett mikor talál időt az írásra?
Azt hiszem, nem kell csodálkozni. Egyrészt viszonylag sok író jön a zene felől, másrészt többen vagyunk, akik nem a jogdíjaikból élnek, és akiknek a valóban nyomorúságos tanári fizetés jelenti az anyagi biztonságot. Sokszor beszéltem már róla, hogy az írást tanítással pihenem ki, a tanítást meg írással, e téren most nem tudok újat mondani. Nincs változás.
Íróként volt már pedagógus? Tanított/ tanítana szívesen kreatív írást? Szokott mentorálni pályakezdő írókat?
Voltam már olyan helyzetben, hogy ha nem is tanítani, de beszélgetni kellett induló szerzők írásairól. Nem teljesen új tapasztalat, de úgy fest, hogy megtanítani semmit sem lehet, tanulni viszont mindenből. Egyébként zavarba ejtő volt tetten érni magamat ezekben a helyzetekben, ahogy a nem működő, valamiért félresiklott elbeszélői megoldások láttán szinte reflexszerűen az ismert, bevált, részben el is koptatott metódusok után kapok, miközben én sem mindent úgy csinálok, ahogy az elődeim. Sőt, ahogyan a tízegynéhány évnyi vak, kétségbeesett tapogatás nagyrészt a létező elbeszélőhangok iránti bizalmatlanságomnak köszönhető, úgy maguk az írásaim is nagyrészt ennek köszönhetőek. Ma is jobban látom, hogy mit nem szeretnék csinálni, mint azt, hogy mit igen.
Elődöket említett, volt olyan mentora vagy mestere, akit szívesen megemlítene?
Nem volt mentorom. Mesterem sem nagyon, más kérdés, hogy időről időre elfogja az embert az irigység különféle művek iránt. Úgy látom, hogy kétfelől érkezhet vonzás – igaz, ez nem okvetlenül mutatkozik meg a kész műben. Érkezhet teljességgel idegen alkatú írók műveiből, azon az alapon, hogy valaki valamit nagyon másképpen csinál, és érhet hatás a hasonló felől, alkati rokonságok ürügyén, a kis különbségek magnetikus csökkenésével. Az ilyesmit talán nem is mindig veszem észre. De hát azt is nehéz volna becsületesen, pontosan megmondani, hogy mit tekintek irodalmi értelemben idegennek, hiszen az írásom nem velem született, nem ott van bennem, ahol a primér adottságaim, a vérmérsékletem, hanem ott, ahol a viselkedés, az önkorlátozás, az önreflektív attitűdjeim, lényegük éppen a különbséggel, sőt idegenséggel való foglalkozás, az összevegyítés, a meg-, össze- és elkülönböztetés, a hasonlóságok különbségeken keresztüli láttatása, és fordítva. Azért sem tudhatom, hogy mi idegen, és mi az enyém, mert ezek a dolgok mozgásban vannak, és lényegük éppen a mozgás. Most, hogy Nádas évfordulójára elővettem és átdolgoztam egy korábbi, publikálatlan pastiche-omat (In statu nascendi az undorukat, Műút), sokkal jobban látom, mint korábban, hogy mi köt hozzá. Érdekes viszont, hogy az ő világában az idegen elem – a kettős látása, gigantikus és mikroszkopikus együttállása – sosem vonzott íróként, miközben egyébként ennek a látásmódnak fogékony és örömökre képes olvasója vagyok.
Karaktereit több esetben is olyannak látom, mint a sötét éjszakában reflektorfénnyel megvilágított lopakodó állatok. Esetlenségükben, gyengeségükben zoomol rájuk és a szűk környezetükre, gyakran testi hibáikra. Jól gondolom, hogy ezek, a külvilág felé takargatni próbált gesztusok érdeklik? Miért?
Nem hiszem, hogy volna irodalom, ideértve a populárisabb irodalmakat is, ami oldalakat tudna megtölteni a bizonyosság csordultig telt állapotaival. Amikor ezt a kérdést felteszik, vagy akár kritikákban találkozom vele, egyre inkább arra gyanakszom, hogy a szövegeimnek valószínűleg nem ezek – nem az esetlen, megszomorodott karaktereim – a megkülönböztető jegyeik, hogy ez valahogy nem pontosan lett detektálva. Akárhova nézek, azt látom, hogy az irodalomban hiányokról „van szó”. Vagy abban az értelemben, hogy valamit elvesztettünk, vagy úgy, hogy valamit megszerezni akarunk; hogy valami nem jó; akárhova nézek, a látszó és a nem látszó konfliktusairól olvasok. Mi másról szólhatna az irodalom? Ábrázolástechnikai szükségszerűség is, de ebbe most nem mennék bele. Ugyanakkor talán érdemes lenne definiálni, kinek mit jelent, hogy egy mű „szól valamiről”. Melyik érzékszervre milyen mértékben számít az olvasótól az író, amikor hiányról, csonkaságról és látszatokról beszél. Egész egyszerűen más érzékszerveket helyettesít a képzelet, ha egy Mándy-szöveget olvasunk, mint hogyha egy Esterházyt, ezek az írói világok, és általában az írói világok elsősorban nem tematikusan különböznek egymástól, hanem az igénybe vett szenzoros útvonalaik mások. A széppróza alapvetően kétféle dolgot szokott ambicionálni. Vannak szövegek, amelyekben erősebb a nyomaték az ismereten, az újdonságon – a „novellán”, ugyebár –, más szövegekben meg inkább a játékon, ahol is az élmény, az átélés, az érzékelés maga hordozza az ismeretet. Más az olvasói feldolgozás módja, de a hiány, a megszomorodottság ugyanaz.
Szóval én inkább azt veszem ki az ilyen meglátásokból, hogy engem olyan szerzőnek tartanak, aki a próza játékos vonásaiból indul ki, és csak kevéssé a hírközlő, tájékoztató funkcióiból. És akkor ebben abszolút egyetérthetünk. Ebben az értelemben én nem is reduktív prózát írok.
Legutóbbi kötetében a csodálkozás számomra az üres beszéd szinonimáját is jelentette. Ez viszont igazán nem mondható el a szövegeiről. Minden egyes szót tűpontosan helyez el, nincs fecsegés, vagy üres mondatok. Jól sejtem, hogy szigorú a saját szövegeivel? A novellák mekkora része végzi a kukában, mire elnyerik végleges formájukat?
Szép gondolat, hogy a csodálkozás az üres beszéd, örülök neki.
Nem csak szigorúság ez. Szigorúan egy epikus svádájú nagyregényt is meg lehet írni, meg egy Szív Ernő-tárcát is. A pontosságot tulajdonképpen már az előző kérdésre válaszolva is érintettem. Arra gondolok, hogy gyanúm szerint azt érezzük az irodalomban pontosnak, amit élénken el tudunk képzelni, amit olvasás közben le tudunk játszani. Pontosabban: mi volna az, amivel egybevág egy pontosnak érzett szöveg? Minek a körvonalaira talál rá, figyelembe véve, hogy a fikció csak önmagával vághatna egybe? Az olvasó az írói instrukciók mentén képzeleg, és amennyiben az, amit arról képzel, hogy mit ír az író, egybevág azzal, amit arról képzel, hogy mit gondol ő, akkor a szöveg pontosnak, ám legyen, tűpontosnak tűnik. Ha nincs ilyen egymásra csúszás, akkor a szöveg pontatlannak látszik. A vizuális ingerekkel operáló jól sikerült szövegeket vagy szövegrészeket mindig pontosabbnak látjuk, mint a jól sikerült okfejtőket vagy a jól sikerült cselekményeseket. Szerintem ez minimum gyanús. — Bocsánat, most beleakaszkodtam a pontos szóba, de ezt fontos részletnek gondolom.
Hogy hány novella végzi a kukában? Változó, de inkább az van, hogy végigírni sem tudom, ami rossz. Ja, igen, jut eszembe, nem szigorú vagyok, hanem lassú. Ha legalább picit gyorsabban írnék – mert hát olyan lassan írok, hogy az inkább az olvasásra hasonlít –, akkor talán lendületből keresztülszaladnék a feltáruló hasadékokon, és mire észrevenném őket, már a másik parton lennék. Nem biztos, hogy mindig jó ezen a másik parton lenni, de néha szeretném, ha így működnék. Egy gyorsan írt műnek más kilátópontjai vannak az író számára is.
Januárban a közönség a Müpa színpadán élőben is találkozhat Önnel. Mire számíthatunk?
Szövegei megkövetelik a lassú, figyelmes, vissza-visszalapozó olvasást. Rejtélyek, hiányok, meghökkentő szavak lassítják az olvasást. Ugyanakkor azt gondolom, például az Ohrwurm-jegyzetek mindegyike jól működhet hangzó szövegként, hiszen már a címük is (‘fülbemászó’) valami hangzóra utal, abszurdak, viccesek, rövidek. Eddig megjelent munkáiból válogatott a rendező vagy hallhatunk majd új szövegeket is?
Igen, az Ohrwurmok jól szoktak működni felolvasásokon, nemcsak az ideális terjedelmük miatt. Most is három Ohrwurm fog elhangozni, Török-Illyés Orsolya mondja majd őket, lesz köztük egy újabb Ohrwurm is, ami még sehol nem jelent meg.
A színpadon egy hárfaművész kíséri majd. Ön választotta ezt a hangszert? Van olyan zene, dallam vagy hangszer, ami az írás terén is inspirálóan hat Önre?
Szeretek minden akkordhangszert, de nincs egyetlen hangszer sem, ami többet jelentene azoknál a daraboknál, amiket eljátszanak rajtuk. Ha vízzel töltött paprikákon is el lehetne játszani Purcell gamba-fantáziáit, akkor a vízzel töltött paprikákat éppannyira szeretném, mint a gambát. De az íráshoz egyébként sem használok külső ajzószereket. Azon fáradozom, hogy az előző napi mondataim legyenek az ajzószerek, ezért a lassú írás is. Látni szeretném, hogy a mondataim azt mondják-e, amit mondani akarnak, nem mondanak-e többet vagy kevesebbet, és egy időbeli felépítmény szerkezetét sem lenne jó összetéveszteni jellegekkel meg karakterekkel, pláne külsőkkel. Most az jutott eszembe, hogy ha a kukások hajnali felvonulását Mahlerrel a fülemen nézem végig, akkor fenséges és fenyegető processziót látok, ha Satie-val, akkor meg valami bágyadt pakolgatást, holott a kukások munkája alapjában ugyanaz. A munkában lévő szövegek érzékelését is körülbelül ennyire torzítja el a zene, én legalábbis szeretem látni, hogy mennyi szemetet termeltem egy hét alatt, hány kuka van, milyen gyorsan ürítik ki őket, és nem szeretném kitenni a szövegeimet előregyártott hangulatoknak. Arról nem is beszélve, hogy figyelni sem tudok, ha írás közben zene szól.
Január első hete van. Lesz olyan esemény – akár közéleti, személyes vagy kulturális – amit igazán vár 2023-ban?
Hát, ahogy mostanság állnak a dolgok, az anticipációs készségeim inkább szorongás formájában jelentkeznek.
