Mácsai István képeiből látható kiállítás péntektől Elmozdul a fal címmel a Kiscelli Múzeumban.
A száz éve született Mácsai István alkotásokban és műfajokban gazdag életművéből nyíló kiállítás címében részben a takarásból kimozdítani szánt életműre, részben pedig a Templomtérben helyet kapó installáció részeként valóságosan is elinduló falakra utal. Az ütemjelre átmozduló installáció Devich Botond munkája, a műveket és dokumentumokat a találkozás, közelítés és távolodás változó ritmusában polifón alakzatokban rímelteti egymásra.
B. Nagy Anikó, a kiállítás kurátora kiemelte, hogy a tárlattal tisztán kvalitásalapú, főművekre koncentráló, kanonizációs megközelítés helyett az életmű sokszálú bemutatására vállalkoztak. Hozzátette, hogy a város és a modernitás témáit a tradicionális szerepstilizációkkal és az elvágyódás motívumaival, a szakmai visszhangtalanságot a műkereskedelmi sikerekkel, változó együttesekben, többféle értelmezési szövedékben rendezte össze.
Egyfajta tanácstalanság övezi a Mácsai-életművet, az 1950-es évek elejétől egyéni és csoportos tárlatokon rendszeresen mutatkozó, a szakmai nyilvánosságban jelenlévő, az állami vásárlásokon és a műkereskedelemben is magasan jegyzett festő nem egyszerűen kihullott mind az egyidejű, mind az utólagosan konstruált professzionális kánonokból, hanem jószerivel be sem került oda.
Mácsai István, Mácsai János zenetörténész és Mácsai Pál színművész édesapja kora gyerekkorától megszállottan rajzolt, 15 éves korától festett. 1943-tól vasútépítő munkaszolgálatra vezényelték, ahol mindvégig rajzolt – munkaszolgálatos bajtársait, a tiszteket, a barakkokat, majd a romba döntött fővárost.
1945 tavaszán vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, Bernáth Aurél osztályába, onnan azonban a diplomavizsgák előtt kilépett és képszerkesztőként helyezkedett el, 1950 és 1956 között kétszer is Munkácsy Mihály-díjat kapott. 1959-ben talált rá a nagyvonalú komponálás és a tárgyilagos realizmus egyensúlyán alapuló, sajátjának érzett stílusára. Első önálló kiállítása 1960-ban nyílt a Csók Galériában, ahol már több festménye is az új látásmód jegyeit mutatta.
Mácsai István nemcsak festő volt, hanem jelentős amatőrfilmes és fényképész is. A hagyatékban fennmaradt sokezernyi fotó, a többtucatnyi nyolc milliméteres filmes szekvencia az egy életen át, változó intenzitással írt naplók kötegeivel meggyőző és árnyalatgazdag hálózatot alkot, amelyben a fotós, mozgóképes, festészeti és szöveges alakzatok egymásra vetítése a kutató számára a fókusz- és horizontváltás lehetőségét kínálja.
