Különös nap volt, amikor Marquez mester Magyarországra látogatott. Éjfélkor szállt le a gépe a budapesti reptéren szikrázó napsütésben. Burrito formájú felhők köszöntötték a gépet, a reptér munkatársai pedig erős kávékkal, tequilákkal, és mexikói szivarokkal üdvözölték az író társaságában érkezett százhúsz fős kíséretet, a Macondóból származó Buendía családot. No, de ne rohanjunk ennyire előre, nézzük hogyan is kezdődött az egész látogatás, hogyan hívta meg Marquez mestert a dél-amerikai kontinensen is otthonosan mozgó Kepes András.
Dél-Amerika
Egy távoli kis világfalut próbált felkutatni a magyar tévés Dél-Amerikában, amikor egy helyi halász azt mondta neki, hogy harangszókor, ha találkoznak a falu főterén, akkor megmutatja neki Buendía ezredes házát, és ha valamit, akkor azt érdemes megnézni. A mindig úriember Kepes András a megbeszélt időben ott is volt, kezében egy kis ajándék desszerttel, majd a halásszal együtt elsétáltak a házhoz. Az ezredest sajnos nem találták otthon, de a verandán ott ült és cigarettázott Gabriel Garcia Marquez, hóna alatt egy kis könyvvel, amire csak annyi volt írva: Száz év magány.
Kepes András kedvesen és mosolyogva a környék kultúrájáról érdeklődött az öreg írónál, aki akkor már olyan százötven éves lehetett, és már nem csak a haja, hanem a bajsza is teljesen ősz volt. A mester csupán a hóna alatt lévő könyvet kopogtatta, figyelmeztetve a tévést, hogy arról lenne érdemes inkább beszélgetni, nem másról. Kepes András viszont a helyi ételekről, táncokról, és a vallásról érdeklődött, de az öreg ujjak továbbra is csak a kis könyvön kopogtak. Így telt el a délután, kedvesen beszélgettek, szivaroztak, tequiláztak, nagyot sétáltak, táncra perdültek a főtéren, gitároztak, kakasviadalt néztek, és mindvégig ott volt velük a kis könyv. Marquez mester aztán repülőre szállt. Mondta, hogy átmegy Európába, átvesz négy Nobel-díjat, aztán megnézi annak a kedves magyar tévésnek is az országát. Így landolt aztán Budapesten a gépe, ahová vele együtt jött az egész, közel kétszáznegyven fős Buendía család. Az ezredes meg a gyerekek.
Búcsúszentlászló
A híres író köszöntésére az egész pesti parlament kivonult a Kossuth térre, színes ingekben és kalapban, de a mester csak legyintett, mondta, hogy sajnos nem ér rá most ilyesmire, várják őt Búcsúszentlászlón. Így aztán átvágva dzsungelen és lápokon, megérkezett a népes társaságával régi cimborájához, Tibikéhez, aki a köszöntés lendületével irányította az egybegyűlteket rögtön a kocsmába. Örömest ment Marquez mester és a háromszázötven fős családja.
Vígadtak, mulattak, nevettek és sírtak, órákig beszélgettek, végtelen hosszaságban ismételték a vicceket, már-már a téboly határáig szövögették a történeteiket, amikor megkérdezte Marquez mester, hogy akarják-e, hogy meséljen a zöld disznóról, mire azt felelték, hogy igen, de Marquez mester azt mondta, hogy nem azt kérte, hogy mondják azt, hogy igen, hanem akarják-e, hogy meséljen a zöld disznóról, és mikor azt felelték, hogy nem, Marquez mester azt mondta, hogy nem azt kérte, hogy mondják azt, hogy nem, hanem hogy akarják-e, hogy meséljen a zöld disznóról, s amikor csöndben maradtak a búcsúszentlászlói kocsmában Tibikéék, akkor Marquez mester azt mondta, hogy nem azt kérte, hogy maradjanak csendben, hanem akarják-e, hogy meséljen a zöld disznóról, és senki sem mehetett el, mert Marquez mester azt mondta, hogy nem azt kérte, hogy menjenek el, hanem akarják-e, hogy meséljen a zöld disznóról, és így tovább, körbe-körbe, egész éjszakán át.
Reggel aztán a népes társaság vette a kalapját és búcsúzott Tibikétől. Marquez mester kacsintott egyet, és csak ennyit mondott: A történeteid barátom sűrűek, mint a bika vére, ami cementet reggelizett, csak így tovább! Aztán elindult a népes társaság Budapestre. Elől Marquez mester, hóna alatt a kis könyv, mögötte pedig a négyszáznyolcvan fős Buendía család. Plusz a gyerekek meg a kutyák.
Partizán
Az este aztán Gulyás Partizán Márton stúdiójában érte a társaságot. Marquez mester örült, hogy végre a könyvéről is mesélhet, ám ekkor váratlan fordulatot vettek az események. Hadarva bár, de tökéletes idegennyelv tudással Marci a szociális érzékenységről érdeklődött az írónál, meg a korábbi budapesti látogatásáról. Marquez mester kissé meghökkent, mire Partizán főkapitány megsorozta még néhány kérdéssel a nemzetközi baloldal helyzetéről, gender témákról, az MSZP hanyatlásáról, leszakadó térségekről, Rózsa-Flores Eduárdóról, régi pártállami időkről, és sok minden egyébről. A könyvről azonban egy szó sem esett.
Marquez mester nagyot sóhajtott, majd a kilenc és fél órás beszélgetés után ismét útra kelt. Elindult hát hóna alatt a kis könyvvel, mögötte a zajos társaság, a közel hatszázhúsz fős Buendía család, gyerekekkel, kutyákkal, cukorkaállatkákkal, léggömbökkel, pergamenekkel, és néhány machétával.
Balaton
A mester és a kíséretében érkező hatszáznyolcvan fős Buendía család a nagy tóhoz érve szeretkező párokat talált a nádasban. Ültek kicsit még a mólón és nézték, hogy járja a táncát a vízen a fény. Élvezték, hogy mennyire jó ez a sablonos helyzet. Hamburgert ettek, és várták, hogy jöjjön a fél négy, mert utaznak már, otthagyják Zamárdi felsőt, hisz újra csak elmúlt egy balatoni nyár. A nyaralás messze száll, sok emlék visszajár, hányszor elmúlt már, de újra vár a balatoni nyár…
A verandán
Mester! Mester! – rázogatta halkan és illedelmesen Kepes András az öreg író vállát dél-amerikai házának verandáján, hiszen úgy tűnt, kicsit elszundított az interjú alatt. Lassan ébredezett, szemében még álomfoltok, mintha csak egy távoli kis országban járt volna. Felállt a hintaszékből, megköszönte a beszélgetést, barátságosan integetett még a magyar stábnak, aztán távozott, azonban ott maradt utána az asztalon a kis könyv, rajta a felirat: Száz év magány.
