Írta: Kovács Bodor Sándor
„- Mi az amit a legjobban el akarsz érni életedben?
– Halhatatlannak lenni – és utána meghalni.”
(Kifulladásig – Ŕ bout de souffle)
Persze egy játékfilm esetében a kamera lencséjén kívül minden más szubjektív. Most a szomorú aktualitás apropóján megpróbálok néhány emléket felidézni Jean-Luc Godard négy filmjéről, amelyek elsőre eszembe jutnak vele és munkáival kapcsolatban.
Ő beszélt a legszabadabban a film nyelvén, amelyet úri kedve szerint alkotásokként újra teremtett.
Az 1960-ban bemutatott Kifulladásig a francia újhullám (nouvelle vague) első ismert alkotása, hatása az európai művészfilmre megkérdőjelezhetetlen. Ma is eleven, lüktető alkotás, még nem szakad el oly mértékben a hagyományos történetmeséléstől, mint a mester későbbi remekművei. A történet persze vékony (forgatókönyv: Francois Truffaut), alig néhány mondatban összefoglalható, de lírai jelenetei, a két főszereplő (Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg) játéka magukkal ragadják a nézőt. Pedig nem ez a cél. A tudatosan zökkenő vágások, a kihagyásos narratíva már jelez valamit a későbbi filmek határozott távolságtartásából, elidegenedtetéséből. Godard nem csak a hagyományos dramaturgiai szerkezetet vágja sutba, de a konvencionális, akkor már hetven éve kőbe vésett filmkészítési szabályokat is kipenderíti az alkotási folyamatból. Nézőpont, képkivágás, világítás, kameramozgások, montázs, elemi jelzések és finomszerkezet, mind-mind radikális változáson esnek át. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg Martial Solal hangsúlyos filmzenéjéről, amely mára elválaszthatatlan lett a szekvenciáktól. Nos, a film, mint hetedik művészet, a szemünk láttára ölt új formát. (Fekete-fehér film, 4:3-as képkivágás, alacsony költségvetés)
„- Mit gondol rólam?
– Szerintem maga nagyon jó lelkű, sok jóság van magában. A tekintetében.
– Ja, most már értem. Azért elég fura ilyet mondani.
– Szeretne különleges lenni?
– Igen.
– Miért.
– Csak úgy.”
(Éli az életét – Vivre sa vie)
Szintén fekete-fehér alkotás az 1962-ben bemutatott Éli az életét (Vivre sa vie) című film, Anna Karinával a főszerepben. Komoly elemző dolgozatok születtek erről a műről is, minden szempontból megérdemli a kitüntető figyelmet. Nehéz lenne a dramaturgiai ívét megrajzolni, hagyományos értelemben ugyanis nincs története a filmnek. Godard újra kettős játékot játszik a nézővel. Michel Legrand gyönyörű, időnként melodramatikus zenéje és Karina arcának fotogenitása, illetve visszafogott színészi játéka áll szemben a hétköznapi, szóra sem érdemes, emberi emóciók nélküli világgal. A rendező szokatlan, olykor kifejezetten dilettáns és hosszú beállításokkal kényszeríti ránk a távolságtartást, képkivágásai durván eltérnek a megszokottól, szándékosan akadályozva az érzelmi azonosulást. A verbális kommunikáció, pont úgy, mint az itt megidézett többi Godard filmben, igen gyakran értelmezhetetlen. Lélektani motivációkat csak nyomokban találunk. A lányt, aki színészi karrierről álmodik és megélhetési válságát prostitúcióval próbálja megoldani, ahol hite szerint csak a testét adja, de a lelkét sosem, egy szerelem téríti magához. Büntetése aránytalan, a film végén gengszterek lövik le, és itt visszautalnék a Kifulladásigra, ott Michellel rendőrök végeznek egy hosszan tartó menekülés során. Szembetűnő ez a trend, a főszereplők halála, és ha most visszagondolunk a hatvanas években készült francia filmekre, legyenek azok közönség- vagy hagyományos dramaturgiával bíró művészfilmek, igen gyakori rendezői megoldás az ilyen befejezés. (Hirtelen Alain Delon mozijai jutnak eszembe, alig akad közöttük olyan, amelyet ép bőrrel, azaz élve megúszott.)
Anna Karina, Éli az életét
“- Unatkozom, mit csináljak? Nem tudok mit csinálni!”
(Bolond Pierrot – Pierrot le Fou)
Az 1965-ben bemutatott Bolond Pierrot (Pierrot le Fou) már színes, szélesvásznú produkció, a francia közönség jól fogadja, a kritikák megoszlanak. Az utolsó romantikus szerelmespár története, mondja róla Godard, és számomra olyan, mintha egy álmot mesélne, melyben a szereplőknek mindent szabad, látszólag következmények nélkül tehetnek bármit. Az érzelmi azonosulás lehetősége ebben az esetben is szigorúan kiiktatva, például a film egy pontján a férfi főszereplőt alakító Belmondo egyszerűen belenéz a kamerába és kiszól a nézőknek, pont úgy, mint a Kifulladásigban. (Vö.: Bertold Brecht színháza) Ugyanakkor, ellenpontozásként ismét komoly hangsúlyt kap az érzelmes filmzene, de a vér jól láthatóan piros festék, a szerelmes pár csókja csak megjátszott, a lövöldözős akciójeleneteket pedig nem lehet komolyan venni. Úgy tűnik, a néző hiába keresi az emocionális pontokat, az azonosulási lehetőséget. Viszont jó esetben később, napok, hetek múlva valami megmozdul, és a film élni kezd az emlékezőben. Plusz még ott a megfejtendő filozófiai üzenetet. Nem kétséges, Godard a közönségét egyenrangú félnek tekinti, ez egy felkérés részéről, „Tartsatok velem!” – így is mondhatná.
Bolond Pierrot
Fontos megjegyezni, hogy a hatvanas évek moziközönsége jóval nyitottabb az újdonságra, megengedőbb attitűddel bír, mintha tudat alatt azt érezné, hogy mindez miatta van, és aktivitásával részese lehet valami új születésének. Szenvedély, életérzés, eszmék, absztrakció és a közösségi élmény megélése sorakoznak mindkét oldalon. Sok-sok inzert, felirat, amerikai képregényekből kiollózott rajz, reprodukció szabdalja a képsorokat, de rengeteg a francia kultúrára történő utalás is, én most két filmest hoznék ide, mert ezt még nem hallottam senkitől. A címszereplő Ferdinand (Pierrot) rendszeresen ír, naplót vezet, látjuk, ahogy a papíron rója a sorokat, illetve halljuk is a belső monológot. Számomra ez egyértelmű tisztelgés Robert Bresson művészete előtt, az Egy falusi plébános naplója (Journal d’Un Cure deCampagne – 1951) című filmjének főszereplője ír ilyen elszántan minden nap. (Egyébként mindkét filmben az adott rendező kezét látjuk írás közben.) A másik utalás pedig az egyik törpegengszter adóvevő készüléke, pontosabban annak recsegő hangja. Ez a hang tökéletesen megegyezik Jacques Tati: Hulot úr nyaral (Les vacances de Monsieur Hulot – 1953) című filmjében „megszólaló” vasúti megafon zörgésével. Bátran nevezhetnénk egyébként road movie-nak is, bár ezt a kategóriát, ha jól gondolom az amerikai filmekre vonatkozóan kezdték el használni, nagyjából az 1967-ben készült Bonnie és Clyde-dal kezdődően, hogy aztán a mai napig jól működő zsánerként hódítson a multiplex vetítők vásznain. Godard filmjének végén a női főszereplő egy lövöldözésben életét veszti, lehet, hogy társa fegyverétől. Ezt követően Ferdinand, miután kékre mázolta az arcát, dinamitrudakat kötöz a fejére és meggyújtja a gyújtózsinórt. Aztán kétségbe esve megpróbálja eloltani, de nem sikerül. „Szép halál”, ezek az utolsó szavai. Persze az egész úgy van komponálva, hogy a néző ne vegye komolyan ezt a groteszk jelenetet sem. A film utolsó képsora egy lassú svenk a tengerről és ez égboltról, miközben a két főszereplő párbeszédjét halljuk.
– Megtaláltuk.
– Mit?
– Az örökkévalóságot.
– Ez a tenger.
– Együtt a Nappal.
Bolond Pierrot
“- Ez most igaz, vagy csak álmodtad?
– Nem tudom.”
(Weekend)
Negyedikként az 1967-es Weekendet idézném meg. Talán ez a legek filmje Godard munkásságában. A leginkább lecsupaszítottabb forma, a legösszetettebb fényképezés, a legreménytelenebb film és a legnagyobb hatást kiváltó műalkotás a filmes utókorra nézve. Az első jelenetben Corinne (Mireille Darc) egy orgiát mesél el szeretőjének, amelyben maga is részt vett. Előadás módja érzékletes, minden apró részletre kitér. A részben irodalmi művekből kölcsönzött szöveg szuggesztív, ami annál is inkább meglepő, mert az előzőekben emlegetett három film viszont nagy ívben kerüli a szexualitás ábrázolását, a róla való beszédet, ezt a fajta közvetlenséget. Hosszú jeleneteik inkább az előtte, utána állapotát vizsgálják módszeresen és kitartóan. A film következő részében egy országúti dugót látunk, a kamera külső szemszögből nyolc percen keresztül követi az összetorlódott kocsisor mellett elhaladó autót, amelyben Corrinne és férje ülnek. Időnként roncsokat látunk, körülöttük holtestek hevernek. Bár a rettenetes zörejek és hangok összemixelve a filmzenével felkavaró elegyet képeznek, a szereplőket semmi sem mozdítja ki közönyükből. Ezt követően újabb balesetek és halottak következnek, majd egy falusi udvaron bravúrosan körbejár a kamera, az ott található zongorán komolyzenét játszik egy művész, aztán ismét utazás, fegyveres emberrablással, erdőben bujkáló francia forradalmárokkal. Groteszk, abszurd, olykor burleszk jelenetek keverednek elemi agresszivitással. Egy kivételével minden szereplő a másik vesztét akarja, brutális és totális leépülése és felszámolása ez az emberi civilizációnak, kannibalizmussal betetőzve. Az utolsó felirat szerint: Vége a történetnek és vége a filmnek.
Weekend
Godard ezt követően hosszú időre leállt a mozikban vetíthető filmek készítésével. 1968 májusában látványosan kiállt a párizsi diákforradalom mellett, rendezőtársaival együtt eredményesen harcolt cannes-i filmfesztivál félbeszakításáért, ahol egyébként Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák című filmjével, jó eséllyel versenyzett, de végül egyetlen díjat sem osztottak ki.
Felmerül a kérdés, vajon hogyan él tovább egy ilyen nagy formátumú művész munkássága, műveinek hatása a mai világban. Egyrészt könnyű a válasz, mert az elmúlt 25 évben jó néhány nemzetközileg is jegyzett alkotás merített vállaltan a godard-i univerzumból. Most csak David Cronenberg: Crash – Karambol (1996) és Julia Ducournau: Titane – Titán (2021) című filmjére utalok, de hosszan lehetne sorolni a címeket. Nyílván a godard-i „dramaturgiát” nem szabad számon kérni rajtuk, elsősorban a vizualitásuk és az atmoszférájuk merít az egykori formateremtő művész munkásságából.
Mindezzel együtt ne feledjük, hogy az említett kihagyás után Jean-Luc Godard ismét a játékfilmek féle fordult, és egészen 2017-tel bezárólag jó néhány fontos művet készített, például a Búcsú a nyelvtől – Adieu au langage (2014) címűt Magyarországon is bemutatták. Ha úgy tetszik ismét a zseni teljes fegyverzetében lépett a színre, és ezt a kiállást mindvégig megtartotta. De marad a kérdés, hogy a mai világ, a ma nézői, beleértve önmagamat is, mit tud mindebből a maga javára fordítani az elkövetkezendő időkben, immáron nélküle.
A Bolond Pierrot-ban van egy montázs, mintegy a befejező rész felütéseként. A tengerparton piros, hordozható lemezjátszón fekete korong forog, halljuk a filmzenét. Egy kisebb hullám eléri a szerkezetet, a tű elcsúszik, de aztán tovább játszik. Ekkor jön egy nagyobb vízfodor és félig felborítja a készüléket, de úgy tűnik, a lemez újra indulna a következő érkezéséig. Vajon mi lesz a sorsa?
Írtam mindezt Rónafalun, 2022. szeptember 16-án, és ha este nem esik az eső, levetítem majd Godard első filmjét az udvarunkon felállított kertmoziban.
