Ravi Coltrane portréjának felfestésekor egy végtelenül alázatos, kivételes tehetségű művész karaktere bontakozik ki előttünk: masszív családi örökségét nagy szeretettel ápolja, miközben saját zenei karrierjét több mint 30 éve hatalmas siker övezi. Nagyon várjuk őt októberben, amikor – most először egy egész estés koncert során – szülei, John és Alice Coltrane műveit értelmezi újra a Müpában.
Kevés emberről írják le annyi, egyébként saját jogon róla szóló cikkben, hogy kiknek a gyermekeként látta meg a napvilágot, mint Ravi Coltrane-ről. A vezetéknévből már sejthető, hogy ez persze korántsem véletlen… Ravi Coltrane több mint három évtizedet felölelő karrierje során hat nagylemezt adott ki, megfontolt és egyben kreatív improvizátorként írta be magát a jazz nagykönyvébe. Annak egészen pontosan tudatában van, micsoda lélegzetelállító történelemmel van teleírva ez a vaskos kötet – úgy a műfajt, mint saját családja múltját tekintve. Édesapját, a 20. század egyik legfontosabb, azóta legendává nőtt zenei alakját korán elvesztette a család, Ravi még csak kétéves volt ekkor. John Coltrane az 50-es, 60-as évek végén újrafogalmazta a jazz műfaját: a beboptól a free jazzig mindenben korszakos jelentűségű alkotások fűződnek a nevéhez, gyors futamokkal, komplex akkordokkal örvendeztette meg közönségét.
Ravi édesanyja, a tehetséges zongoraművész és zeneszerző, Alice férje zenekarában is játszott, ám zenei pályáját tekintve kissé háttérbe szorult mögötte. Férje halála után sem mondott le azonban a zenéről, és ahogyan Ravi emlékszik, folyamatosan változott, hogy éppen milyen hangzásvilággal keveri saját műfaját.
„Volt, hogy hosszú ideig egy tambura költözött a nappalink közepébe.”
Alice-ra (buddhista nevén Turiyára) nagy hatással volt a keleti kultúra és az indiai zene, de John Coltrane művészetében is kiemelt szerepet kapott a spiritualitás. Alice évtizedekkel férje halála után, fia javaslatára állt be újra a reflektorfény kellős közepébe: 2004-ben közösen alkottak egy nagy sikerű lemezt. Ravira óriási hatással volt édesanyja, az egyetlen szülő, akivel valódi kapcsolata lehetett. Mielőtt a kötelező családi körök után belekezdenénk Ravi Coltrane egyéni méltatásába, egy mondatot azért a keresztnév is érdemel: sokaknak talán már a címbéli említés óta fülükben cseng Ravi Shankar szitárvirtuóz neve. Ez sem véletlen, Coltrane keresztneve valóban a legendás muzsikus előtti tisztelgés. Egy alkalommal, mikor Ravi már ismert és szeretett zenész volt, színpadon is találkoztak.
„Arra voltam kíváncsi, érdekel-e engem az alkotás maga”
Szóval könnyen belátható, hogy ez a híres felmenőkkel és névrokonokkal megpakolt hátizsák Ravit lehúzhatta volna egy szorongó, másodgenerációs művész karakterébe, vagy örökre eltántoríthatta volna az ősök hivatásától. Ő azonban olyan magától értetődő természetességgel viseli sorsát és ápolja szülői örökségét, mint kevesen a zeneiparban. 2022. október 18-án a Müpa közönsége előtt is erről tesz tanúbizonyságot, hiszen a Liszt Ünnep keretében John és Alice Coltrane szerzeményeiből válogat, pályafutása során első alkalommal szüleinek szentelve egy teljes estét, a Cosmic Music címűt.
„Sosem erőltették rám a zenét a szülői házban – mesélte egy 2008-as interjúban. – Persze rengeteg jazzt hallgattam gyerek- és fiatalkoromban, de más műfajokat is fogyasztottam, R’n’B-t, funkot, rockot. Anyám pedig megszerettette velem a klasszikusokat, Stravinskyt, Chopint, Rachmaninovot, Dvořákot.”
Ravi sorsát – édesapja halála után – beárnyékolta egy újabb családi tragédia, ugyanakkor zenei pályáját is formálta ez a szomorú esemény. Idősebb testvére, John Jr. Coltrane 1982-ben autóbalesetet szenvedett és meghalt.
„Kicsúszott a lábam alól a talaj. De ez volt az az időszak is, amikor újra elkezdtem hallgatni apám lemezeit. Olyasmiket hallottam ki a zenéjéből, amiket azelőtt soha, addig ismeretlen módon szólt hozzám.”
Ravi sodródott. Jelentéktelen munkákat vállalt, többek közt szupermarketben és pizzériában is dolgozott. Mielőtt 1986-ban jelentkezett a California Institute of Artsra, úgy érezte, filmezéssel, fotózással akar foglalkozni. Aztán mégis váltott, és Charlie Haden kezei alatt kezdett zenei tanulmányokba, édesapja hangszerét, a szaxofont választva, igaz, előtte már a klarinéttal is próbálkozott egy iskolai rezesbandában. Kezdeti szárnypróbálgatásait is megkapó természetességgel jellemzi.
„Ártatlanul vágtam bele az egészbe, mint egy kísérletbe saját magam számára. Nem az volt a szándékom, hogy négy év múlva jazz-zenészként lépjek majd ki a kapukon. Zenekedvelőként jelentkeztem a CalArts-ra, és arra voltam kíváncsi, érdekel-e engem az alkotás maga.”
„Szólói csöndes meggyőződéssel sisteregnek”
1997-ben jelent meg első nagylemeze, melyen már ő volt a zenekarvezető, de ekkorra már több mint harminc albumon játszott más zenekarok tagjaként. Steve Coleman például kiemelt szereplő volt szakmai életében, de zenélt Herbie Hancockkal, Geri Allennel, Joe Lovanóval, David Liebmannal, Carlos Santanával és Chick Coreával is. A 2000-es évek elején megalapította saját kiadóját, az RKM Musicot, azzal a misszióval, hogy a nagy, pénzéhes lemezcégek mellett egy olyan helyet biztosítson a tehetségeknek, ahol szabadon alkothatnak.
Saját debütálása, a Moving Pictures című korong remek kritikákat kapott. Ezt 2000-ben a From The Round Box követte, 2005-ben az In Flux, 2009-ben a Blending Times. Az elmúlt évtizedekben Ravi Coltrane jól megérdemelt hírnevet szerzett magának, ítészei elismerően szólnak arról, hogyan állítja a jazz múltját saját, modern hangzásvilágának szolgálatába. A The Guardian kritikusa így írta le élményét egy 2015-ös leedsi koncertjéről:
„Ravi Coltrane szólói csöndes meggyőződéssel sisteregtek a teremben, de örömmel vonult háttérbe is, hogy érvényesülni engedje pompás trióját. Pörgős, finoman kidolgozott sorait inkább édesen mormolva játssza, mintsem hogy felhőszakadást zúdítson ránk.”
Spirit Fiction című 2012-es albumán az Okayplayer elemzője szerint az avantgárd és a free jazz hagyományos módszereit alkalmazza, hogy misztikusnak ható újdonságokat fedezzen fel. Persze rengetegszer fordult elő, hogy édesapjáéhoz hasonlították a játékát.
„Volt kritika, amely leírta, hogy a koncertem első hangja nem hasonlított John Coltrane-éhez, de a második már igen. Nem tudok ezzel mit kezdeni, csak teszem a dolgom, és remélem, az emberek észreveszik, hogy én egyszerűen csak játszani szeretnék”
– nyilatkozta még 2003-ban, Mad6 című albumának megjelenése után.
Saját bevallása szerint sosem állt szándékában megfelelni a közönségnek.
„Én csak szeretném jól érezni magam a színpadon! Semmi értelme úgy kiállni, hogy ezt nem érzed természetesnek – vázolja ars poeticáját. – A közönség ugyanúgy része a hatásnak, amit együtt építünk. Ott van egy rakás ember egyetlen teremben, egy adott időben – és páran ebből a brancsból hangszeren játszanak…”
Szülők, mesterek, a jazztradíciók tisztelete és az örökség ápolása ide vagy oda, Ravi Coltrane tudatosan kerüli, hogy játéka másokéhoz hasonlítson.
„Lehet, hogy hatással van rám egy bizonyos zenész, de ez nem jelenti azt, hogy olyan szeretnék lenni, mint ő. Az ugyanis éppen ellentétes az improvizatív jazz-zenészi létezéssel. Azok a fickók, akiket én csodálok, sem ugyanúgy játszottak, mint azok, akiket ők csodáltak.”
Ebbéli álláspontja alól nem képeznek kivételt szülei sem. Ahogy egy interjúban fogalmazott, John és Alice Coltrane önmaguk akartak lenni a színpadon, és ez tette a zenéjüket halhatatlanná. Hogy Ravi ezt hogyan értelmezi újjá a mai, modern, értő fülek számára, arra már csak októberig kell várnia a magyar közönségnek, de ígérjük, a várakozás minden pillanata megéri!
- A cikk eredetileg a Müpa blogján / Liszt Ünnep blogján jelent meg, közlése a Müpa és a Librarius együttműködésének keretei között történt.
