Első látásra hűvösnek, csendesnek és titokzatosnak tűnik, akárcsak szülőhazája, Izland. Persze ahogyan a gejzírek és vulkánok földje, úgy Víkingur Ólafsson is számtalan meglepetést tartogat. A civilben visszafogott és halk szavú zongoraművész a színpadon a zene ezer rétegét és hőfokát képes megmutatni, koncertjein – akár egyetlen darabon belül is – érzelmek széles skáláját vonultatja fel. Talán ez a magyarázat arra, hogyan hódíthatta meg ilyen szélsebesen a világ fontos hangversenytermeit. 2020-as, Várdai Istvánnal közös, majd tavaly őszi szólóestje után most a Liszt Ünnep keretében, az Orchestre symphonique de Montréal oldalán tér vissza a Müpába. Rendhagyó portré egy nem mindennapi zenészről.
A kezdetektől vagy még annál is régebben?
Víkingur egy interjúban úgy fogalmazott, már azelőtt eldőlt, hogy zongorista lesz, hogy a világra jött volna. Sőt: valószínűleg már a születése előtt négy évvel megpecsételődött a sorsa. Történt ugyanis, hogy az akkoriban Berlinben zenét tanuló, szűkös körülmények között élő szülei apai nagyapja halála után örököltek egy kisebb összeget, és sokak számára érthetetlen módon a pénzt nem az életkörülményeik javítására vagy lakhatásra költötték, hanem egy Steinway zongorát vásároltak belőle. Onnantól kezdve pedig e körül a zongora körül forgott az életük: édesanyja ezen a hangszeren tanított, édesapja ezen komponált, és későbbi, parányi reykjavíki otthonukban éveken át ez volt a lakás, a kis Víkingur számára pedig egyenesen az univerzum középpontja. Azt mondja,
„ha életed korai szakaszában mindig a zongora hangját hallod, akkor az kicsit olyanná válik, mint az anyatej”.
Nem csoda hát, hogy felcseperedve a vérévé vált a zene, és mára ünnepelt zongoraművész lett belőle.
Fehér C, kék F, lila H és egyéb „furcsaságok”
Vajon összehasonlítható egymással egy festmény és egy zenemű? Akit születésétől körülvesz a zene, annál nagyobb valószínűséggel alakul ki szinesztézia, amelyet hanglátásként vagy színhallásként is szokás emlegetni. Erről a mentális jelenségről akkor beszélhetünk, ha az egyik érzékszervünkön keresztül kapott benyomás automatikusan aktivál egy másik érzetet is, azaz például a betűkhöz vagy számokhoz akaratlanul is színeket vagy mondjuk ízeket társítunk. Víkingur esetében az érzékek oly módon „keverednek”, hogy a hangokhoz színeket párosít, vagyis a C hangot fehérnek, az F-et kéknek, a H-t pedig lilának érzékeli. Így amikor zongorázik, az általa játszott daraboknak a tudatában színei vannak, ha pedig egy festményen sok zöldet lát, rögtön megállapítja, hogy ezen a képen „sok az E-hang”.
Ez a jelenség egyébként az autizmus spektrumzavarral élők mellett az abszolút hallással rendelkezőknél is gyakoribb, és persze mondanunk sem kell, a zongorazseni esetében ez utóbbi képesség eleve adott, így ha lenne klasszikus zenei szuperhősről szóló képregény, bizonyára róla mintáznák a főszereplőt. Ennek ellenére azt mondja, bár a tehetsége hamar megmutatkozott, egyáltalán nem számított csodagyereknek, a wunderkind státuszt boldogan meghagyja az általa igen nagyra becsült Mozartnak.
Magyar szálak
Mi, magyarok a golyóstolltól a hologramig, a C-vitamintól az Aranycsapaton át a Kodály-módszerig számos találmány, felfedezés, művészeti alkotás és kivételes teljesítmény kapcsán érzünk boldog büszkeséget, és olykor az a benyomásunk támadhat, hogy hazánk fiai az élet minden területén kiemelkedőt alkottak. Erre most sem tudunk rácáfolni, a távoli szigetországból származó Víkingur ugyanis több szálon is kötődik Magyarországhoz, közelebbről néhány magyar, a zenében felbecsülhetetlen jelentőséggel bíró alkotáshoz és komponistához. Egy tavalyi interjújában így fogalmazott:
„A magyarok mindenhol ott vannak a pályámon.”
Egykori zenetanárának, Sebők Györgynek köszönhetően tizenéves kora óta játssza magyar szerzők darabjait, eleinte főleg Bartókot és Lisztet, később Ligeti-műveket is felvett a repertoárjába. Kurtág György munkásságával a komponistáért rajongó édesapja révén került közelebbi ismeretségbe, tavaly pedig alkalma nyílt személyesen is találkozni a mesterrel, akinek az eredetileg tervezett egyetlen darab előadása helyett végül mintegy két órát játszott, és bizony hosszan beszélgettek is. Erről így nyilatkozott:
„Életem egyik legfontosabb találkozása volt a tegnapi, és egy kicsit szürreális is, hiszen tizenöt órát utaztam, egy nappal ezelőtt még John Adams fesztiválján vendégeskedtem Kaliforniában! Kurtág magasabb szinten gondolkodik a zenéről, mint a legtöbb muzsikus.”
De a kortársak között is van kedvence a vele egyidős Várdai István személyében, akivel már több ízben adtak duókoncertet, mások mellett a Müpában is.
Borúra derű, avagy szép kilátások
A klasszikus zenére fogékony közönséget, de még inkább a klasszikus zenei koncerteket kínáló intézményeket régóta foglalkoztatja a kérdés, hogyan szerettessék meg a műfajt a fiatalabb generációkkal. Gyakran találkozni azzal a megállapítással, hogy a közönség „öregszik”, és egyre kevesebbeket érintenek meg a klasszikus darabok. Víkingur egészen másképp látja a helyzetet. Szerinte a zene ma már sokkal könnyebben elér mindenkit, hiszen gondoljunk csak bele, hajdanán egy-egy Mozart-mű bemutatásakor háromszáz öreg, kapatos bécsi arisztokrata szendergett a nézőtéren, míg ma – köszönhetően a technikai vívmányoknak és a streamingszolgáltatóknak – tömegek ismerhetnek meg olyan műveket, amelyeket azelőtt csupán egy kiváltságos, szűk réteg hallhatott. Úgy véli, egy tetszőleges pillanatban ma már ezrek vagy akár milliók hallgatnak egyszerre Bachot, Mozartot, szerinte valójában most sokkal több fiatalhoz jutnak el ezek a művek, mint valaha a történelem során.
Nevet-e a „komolyzenész”?
A kifogástalan modorú, pontos fogalmazásra törekvő, a színpadon egészen átszellemülő, puszta jelenlétével (a nézőtéren) áhítatos csendet varázsoló Víkingur kapcsán óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy vajon mindig ilyen komoly-e. Nos, le kell rombolnunk a mítoszt: a művész – csakúgy, mint mi mindannyian – hús-vér ember, aki nincs híján a humorérzéknek, szeret nevetni, és ezt nemritkán az interjúi során is megteszi. Egy alkalommal például, amikor arról mesélt, hogy a zeneszerzők kottában jelölt instrukcióit nem feltétlenül tartja kötelező érvényűnek, jóízűen kacagva hozta fel példának Bartókot, aki – amikor maga játszotta műveit – rejtélyes módon nem ragaszkodott a saját utasításaihoz.
Közösségimédia-felületein pedig időről időre megmutatja a „másik” életét, amelyben családapa, és gyakran teret nyer a humora is. Egy júniusban megosztott fotóhoz például egy szmájli kíséretében ezt írta:
„Ma mindenki boldog volt az elnöki rezidencián. Egyvalakit kivéve”
– célozván ezzel arra, hogy miközben ő egy rangos izlandi díjat vett át Guðni Th. Jóhannessontól, kisebbik, karonülő gyermeke épp eltorzult arccal, vélhetően igen hangosan fejezte ki nemtetszését a világ dolgainak alakulását illetően.
De akkor sem rettent meg, mikor Sarah Willis rábírta, hogy kamera előtt fújja meg a kürtjét. A hangszert ugyan sikerült megszólaltatnia, de saját bevallása szerint a próbálkozás úgy hangzott, mint egy beteg elefánt üvöltése. Szóval úgy tűnik, a köztünk járó élő legendák, zsenik és őstehetségek sem lehetnek jók mindenben, ám ha ezt nevetve nyugtázzák, attól csak még szimpatikusabbak lesznek, nem igaz?
- A cikk eredetileg a Müpa blogján / Liszt Ünnep blogján jelent meg, közlése a Müpa és a Librarius együttműködésének keretei között történt.
