A férfi, akiből egy éjszaka alatt lett világsztár

A holland zeneszerző-zongoristát – aki szeptember 25-én érkezik új albumával a Müpába – ma a legnagyobbak között tartják számon, több millióan hallgatják szerzeményeit világszerte, és a legrangosabb koncerttermekben látják vendégül. Pedig a siker nem jött könnyen és nem jött hamar: közel a negyvenhez szedte össze bátorságát, hogy a saját lakásában komponált zenét feltöltse a Spotifyra. Az eredmény? Egy éjszaka alatt többmilliós letöltés. Így indult Joep Beving szárnyalása, aki kvázi „konyhai zeneszerzőből” lett világsztár, és végre feladhatta állását, hogy azzal foglalkozzon, amivel mindig is szeretett volna: zenével.

„Hallgass a belső hangra; a tehetséged az, ami ki akar törni…”

A Bevingtől származó idézet így folytatódik: „és ami célt fog adni neked. Valami olyasmit, amit pénzzel nem lehet megvenni.” És hogy miért tartotta fontosnak ezt hangsúlyozni? Mert ő maga sokáig nem hallgatott arra a bizonyos belső hangra. A kishitűsége ugyanis erősebb volt.

Pedig Bevingnek gyerekkorától a zene volt a mindene, szinte zongorázva nőtt fel.

„Azt hiszem, a szerelem akkor kezdődött, amikor már elég idős voltam ahhoz, hogy felmásszam a zongora mögé, ami a szüleimnél volt otthon. De ki tudja, talán így születtem”

– hangsúlyozta egy interjúban. Elmondása szerint leginkább improvizálni szeretett, jazz-zongoristává akart válni. Ennek ellenére kishitűsége – ami korábbi hátfájdalmaiból is táplálkozhatott, amelyek miatt kénytelen volt megszakítania a konzervatóriumi tanulmányait – sokáig eltántorította attól, hogy beteljesítse álmát. A zene helyett így közigazgatást kezdett tanulni, de tanulmányai felénél átnyergelt a reklámiparba, ahol zenéért felelős munkatársként valamennyire teret engedhetett zenei kreativitásának, végig remélve, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor megélhet a zenélésből. Viszonylag sokat kellett várnia arra, hogy ez a vágya elkezdjen megvalósulni: 38 éves volt, amikor már nem tudta tovább figyelmen kívül hagyni a zenélés iránti vágyát.

„A szakadék aközött, amit csináltam, és amit legbelül éreztem, hogy tennem kellene, oda vezetett, hogy vigaszt kerestem a nagymamámtól örökölt zongora mögött (…) Ez lett a terápiám és az erődöm. Segített újra összekapcsolódni a valódi énemmel”

– mesélte.

Amatőr zenészből világsztár egy éjszaka alatt

Beving hát végre visszaült a zongorához, és elkezdett zenét szerezni, leginkább a saját maga és a környezete örömére. Első, Solipsism című albumát a családja szórakozására rögzítette, majd gondolt egyet, és feltöltötte a Spotifyra. Az otthon rögzített zenedarabjait pedig egy éjszaka alatt több millióan hallgatták meg, szinte egyik napról a másikra vált ismertté, akiért a legnagyobb lemezkiadók kezdtek el foggal-körömmel harcolni. Azt hozzá kell tenni, hogy korábban maga is próbálkozott egy-kettőnél, ám miután senki sem akarta kiadni a Solipsism című lemezt, végül 2015-ben saját költségen nyomtatta ki vinylre, 1500 példányban. Aztán jött az internetes siker, és az amatőr holland zongorista „kénytelen” volt otthagyni a munkahelyét, ugyanis világsztár lett belőle.

Azóta pedig meghódította a világ legnagyobb színpadait: játszott jazzfesztiválokon, ahogy olyan legendás operaházakban és hangversenytermekben, mint a Sydney Opera House vagy az amszterdami Concertgebouw.

„Ha teljesen őszinte akarok lenni, amikor először játszottam a Concertgebouw-ban, szentségtörésnek éreztem a dolgot (…) Igyekszem nem sokat gondolni azokra a világhírű zenekarokra vagy szólistákra, akik előttem léptek fel ott”

– tette hozzá nevetve.

Az egyik legismertebb művész, aki nem tartja ugyan magát klasszikus zenésznek, mégis a világ legrangosabb hangversenytermeiben lép fel és a Deutsche Grammophon képviseli

Bevinget szinte azonnal szerződtette a világ legjelentősebb komolyzenei kiadója, a Deutsche Grammophon, miután Christian Badzura, a kiadó egyik ügyvezetője meghallotta egy füstös berlini bárban a zenéjét – nem volt kérdés számára, hogy meg akarja szerezni. Ennek ellenére Beving nem tartja magát klasszikus zenésznek.

„Őszintén szólva nem sokat gondolkodtam azon, hogy egy komolyzenei kiadóról van szó. Rögtön világossá tettem, hogy nem tartom magam klasszikus zenésznek, és soha nem is adtam ki magam annak. Mint mondtam, én csak olyan zenét készítek, amit szeretek hallgatni, és nyilvánvalóan áldás, hogy sokan ugyanígy éreznek”

– mondta.

De akkor hogyan is határozható meg a stílus, amiben alkot? Nos, épp az a legjobb benne, hogy sokféleképpen: akár komolyzene, akár a pop, de még az avantgárd irányából is értelmezhető. Szerinte pedig a sikerének épp az a titka, hogy a játékának minimalista, illetve elmélkedő stílusához bárki könnyen tud kapcsolódni. Mindeközben pedig a dalai összetett, mély emberi érzéseket jelenítenek meg – nem csoda, hogy őt hallgatni olyan, akár egy elnyújtott meditáció.

„A célom az, hogy harmóniát teremtsek az emberek között”

– mondta Beving, akinek stílusára elmondása szerint olyan neves zenészek hatottak, mint Arvo Pärt, Chopin, a Radiohead és többek közt Keith Jarrett.

Akinek pedig a zenéje ennyire szabad és intuitív (onnan tudja, hogy zeneszerzés során jó úton jár, ha a teste is jelez a libabőrrel), annak az alkotási folyamatát sem köti gúzsba semmilyen szabály.

„Megpróbálok kilépni az egyenletből és elfogadom azt, ami kijön, és ami helyesnek tűnik”

– magyarázta.

És hogy megváltozott-e a zenéhez való viszonya, amióta már nem csak hobbi számára?

A tőle megszokott megfontoltsággal (és még mindig némi szűnni nem akaró kishitűséggel) azt válaszolja: igen.

„Sosem láttam magam művésznek…belülről éreztem, de nem mertem így látni magam – pláne zeneszerzőként. Ez viszont nagyon megerősítette a zenével való kapcsolatomat, és nagyon hálás vagyok érte. Most komolyan kell vennem magam, ami még mindig nehéz, de izgalmas. És az egyetlen dolog, amit tehetek az az, hogy keményen dolgozom, hogy zenét írjak és remélhetőleg olyan dolgokat alkossak, amelyeket az emberek értékelnek. Ugyanakkor szeretnék teljesen nyitott és őszinte lenni arról, hogy mi van mögötte.”

Legújabb albuma például, a Henosis – amivel a Müpába érkezik az Európai Hidak fesztiválra – a valósággal való kapcsolatunkat és azt kutatja, mi az, ami a valóságban alapvető – a közvetlenül érzékelhetőn túl.

„Úgy képzeltem el, mint egy utazást a kozmoszba, ugyanakkor egy utazást a legbelsőbb énünkbe. Mintha több dimenzión keresztül utaznál, és végül visszatérnél annak a felismeréséhez, hogy minden, amit tudnod kell, már valahogy jelen van benned.”

Ez pedig, bárhonnan is szemléljük, meglehetősen reményteli gondolat.