2010 őszén, mikor körlevelet írtam több száz írónak, hogy elindítanánk egy új online fórumot Librarius.hu néven, mindössze négyen válaszoltak, köztük volt Böszörményi Gyula is. Mert mindig hitt abban, hogy léteznek új és újabb utak, neki lehet vágni az ismeretlennek, a szellemi kaland volt az ő motorja is.
Személyes kapcsolatunk titkos részét képezte, hogy Tiszakécskén lakott, ahol apai nagymamám töltötte a gyerekkorát.
Nem sokszor találkoztunk, de azok közül a legemlékezetesebb szintén Tiszakécskéhez kötődik, ahol Könyvkóstoló címen vezettek irodalmi esteket feleségével, Noémivel a könyvtárban. Közönség előtt beszélgetni a reakciók miatt mindig különleges, de ezen az esten a Gyulával való beszélgetés kötötte le minden figyelmem, mert annyira közös világban mozogtunk, mint akik gyerekkoruk óta ismerik egymást. Persze, csak két év volt közöttünk.
A Librariuson végzett közös munkánkban csak ritkán futottunk bele személyes levelezésbe, mert pontosan tudtuk, mit gondol a másik. Több mint 100 cikket írt nekünk, mindvégig olyan magas színvonalon, hogy tudtam, ha Gyula ma megjelenik, sokan olvassák majd. És az írásai mindig ki voltak találva, mindig létrehozta azt a dramaturgiai struktúrát, amiben érvényesen tudott megszólalni, interjúban, kritikában, jegyzetben. Íróként értékelve az volt az érzésem, hogy mindig megvárja a legalkalmasabb pillanatot az írásmű elkészítéséhez, mint aki tudja, nem akárhogyan lehet megszólalni ahhoz, hogy az érvényes legyen.
Azt hiszem, ez volt az egyik kulcsa írásművészetének, ezért szerették oly sokan, és ebből folytonosan erőt meríthetett. És így is marad örökre velünk. Böszörményi Gyula már rég beírta magát a fennmaradó magyar irodalomba.
