A cannes-i fesztiválon az elmúlt napokban az emberi test került fókuszba. Több filmben is láthattunk olyan képsorokat, amelyekről hamar kiderült, hogy nem valók gyenge idegzetűeknek, vagy amelyek a szokásostól eltérő módon mutatták meg a testet a maga valójában.
A Rendezők Kéthete elnevezésű párhuzamos szekció válogatásában vetített De humanis corporis fabrica című dokumentumfilm például valódi műtéteket emel át a vászonra naturalisztikus precizitással. A 16. századi anatómiai kézikönyv címét kölcsönző film császármetszést, kamerás hasműtétet és mindenféle egyéb műtéti beavatkozást ábrázol sokkoló részletességgel, az egyik legzavarbaejtőbb képsorban például egy pénisz belsejében halad a kamera. Az emberi test olykor szürreális, ugyanakkor gyönyörű műalkotásként, máskor banális biológiai organizmusként jelenik meg a sebész kése alatt, és minden nézőben megfogalmazódik az egyik legfontosabb kérdés: mi az, ami a sejtek összességéhez képest emberré tesz bennünket?
De nem ez a film az egyetlen, amelyikben a sebész szikéje kapja a főszerepet. A testhorror nagymestere, David Cronenberg ismét az emberi testet, annak is a legbelsőbb részeit állítja középpontba. A Viggo Mortensen, Léa Seydoux és Kristen Stewart főszereplésével készült, felkavaró jelenetekben bővelkedő Crimes of the Future című versenyfilmjének tételmondata:
„A műtét az új szex”.
Riasztó disztópiában járunk, ahol az emberek többsége már nem érez fájdalmat, és publikus performanszok során végeznek egymáson különféle műtéteket. Az élveboncolás mindennapos, és vannak olyan emberek, akik különféle új szerveket növesztenek, amelyeket először tetoválásokkal látnak el, majd kioperálnak. A műtéti sebek nyalogatása orgazmikus élvezetet okoz, a „régi típusú” szex viszont sokaknak már nem is jelent örömet. Páran műanyagot kezdenek enni: az emberiségnek evolúcióra és új testre van szüksége. Vajon azé a jövő, aki a műanyag megemésztésére alkalmas szerveket képes fejleszteni?
Cronenberg filmje zavarba ejtő és felkavaró, komplex és nagy hatású alkotás, amely rengeteg kérdést vet fel. A kezdeti, kaotikus „Ez meg mi volt?” gondolatok után mindenki megpróbálkozhat a saját értelmezésével, de a megoldást valószínűleg a természetes környezet ember általi rombolása körül érdemes keresni. A film mindenesetre nagy hatást tett a közönségre: a vörös szőnyeges díszvetítéséről aránylag sokan távoztak, de a közönség végig kitartó része hétperces álló ovációval ünnepelte a rendezőt, míg a sajtóvetítésen részt vevő újságírók jól bírták a sokkoló megpróbáltatásokat, de végül hervatag tapssal nyugtázták az új Cronenberg-opuszt.
Gyönyörű emberi testek bemutatásával indul a 2017-ben Arany Pálmát nyert Ruben Östlund új filmje, a The Triangle of Sadness, amely az idei versenyprogram egyik legjobban várt alkotása. A három jól elkülöníthető részből álló film első jeleneteiben modelleket látunk casting közben, majd egy zseniálisan kínos párbeszéd következik egy modell fiú és gyönyörű, szintén modell barátnője között arról, hogy ki fizesse a vacsorát. A második részben a fiatal párral együtt (akik hatalmas követőtáborral rendelkező influenszerként ajándékba kapták a vakációt) egy fényűző yachtra kerülünk. A fejedelmi luxus hamar pokollá válik, amikor egy abszurd helyzet következtében szinte mindenki ételmérgezést kap. Östlund kamerája hosszú perceken keresztül mutatja az eleinte még csak elfehéredő és öklendező, majd egymás után sugárban hányni kezdő dúsgazdag utasokat, akik hiába tehetik meg, hogy hirtelen felindulásból Rolex órát ajándékoznak egy ismeretlennek, vagy akár az egész hajót megveszik, a betegségtől mégis ugyanolyan esendővé válnak, mint bárki más. (A vetítés közben a gyengébb gyomrú nézők közül többen eltakarták a szemüket ezeknél a jeleneteknél, és azóta is többen Cannes legundorítóbb filmjeként emlegetik a The Triangle of Sadnesst.)
De a helyzet még bonyolultabb lesz, amikor az utasok közül páran – köztük a két modell – egy lakatlan szigeten kötnek ki, ahol a test igényei válnak a legfontosabbá, és ahol a test szépsége már egyáltalán nem olyan lényeges. Sőt a Rolex-óra sem annyira fontos – bár az egyik kelet-európai oligarcha, biztos, ami biztos, azért óvatosan lecsatolja vízbe fúlt felesége nyakáról a gyémánt nyakéket –, helyette a néhány csomag ropi és a halfogási és tűzrakási képesség válik a legnagyobb értékké, ami hamar átrendezi az erőviszonyokat, és teljesen újraformálja a szigeten kialakuló minitársadalmat.
Östlund az abszurd nagymestere: ahogyan a Lavina és A négyzet című, szintén Cannes-ban bemutatkozó filmjeiben már láthattuk, úgy irányítja a színészeit, hogy a legegyszerűbb, legmindennapibb párbeszéd is hihetetlenül viccessé válik, ugyanakkor élesen rámutat a nyugati társadalom visszásságaira. Csodálatos alakítást nyújt benne a yacht kapitányát játszó Woody Harrelson, aki morózus marxistaként gyűlöli az egész rongyrázó kócerájt, de az ifjú modelleket alakító színészekre, a brit Harris Dickinsonra és a dél-afrikai Charlbli Deanre is érdemes lesz a jövőben odafigyelni. A Triangle of Sadness kínos és gyomorforgató jeleneteivel nyugtalanító, ugyanakkor hosszú játékideje ellenére mindvégig rendkívül szórakoztató és izgalmas filmélmény marad.
Östlundnál jobban talán senki nem tart mostanában ennyire elgondolkodtató tükröt a kapitalizmusnak, ezért ellentmondásos érzés volt a film után úgy kilépni a cannes-i fesztiválpalota vetítőterméből, hogy azonnal a filmben látható hajóhoz hasonló yachtok és a főszereplőkhöz hasonló, szürreálisan gyönyörű és milliós ruhakölteményeket viselő emberek vettek körül a cannes-i kikötőben.
