Történészinterjúk Salgótarján 1919. májusi eseményeiről
„Akármilyen rendszer van is, minden hazafinak a hadseregben a helye, ha a határokon ellenség áll.”
(Bonaparte Napóleon)
Salgótarján felett magasodik a Cserhát-hegység legmagasabb csúcsa, a Karancs. A palócság szent hegyét, a környék meghatározó pontját sűrű erdőség borítja. Népi vallásosság, történelem, ősi természet él itt együtt. A nevezetes hegygerincen húzódik 1920 óta az államhatár.
A Palóc-képműhely* dokumentumfilmje elsőként próbálja valódi jelentőségéhez mérten bemutatni az 1919. májusi honvédő harcok Karancs-hegységbeli eseményeit.
A város környéki csaták sikere hatással volt a trianoni döntésekre, hozzájárult a velünk szemben álló erők példátlan méretű területszerzési szándékai mérsékléséhez. Az északi hadjáratot megelőző itteni események a városi lakosság, munkásság, bányászok önkéntes részvétele a harcokban a haza megmentését szolgálta.
Salgótarján a legújabb kori városfejlődés érdekes eredménye. A világ sok tájáról a XIX. század végén ideérkező bányamunkások a fekete gyémántra települő ipar gyáralapító nemzedékével és az itt élőkkel valóságos „magyar Birminghamet” hoztak létre, robbanásszerű lakosságnövekedéssel. A település férfilakosságának jó részét a losonci 25-ös és a besztercebányai 16-os honvéd gyalogezredekbe, valamint a 16-os honvéd népfelkelő ezredbe hívták be katonának az I. világháború folyamán, s a frontokon négy esztendő alatt több mint kétszázan estek el.
A gyárak termelése, különösen a legnagyobb Acélgyáré mindvégig fokozódott. Az I. világháború után, 1919 áprilisában valóságossá vált az is, hogy az iparmedencét és környékét katonai támadás fenyegeti. Sokan, főként fiatalok, frontot megjárt katonatisztek az első hívó szóra újra felöltötték a katonaruhát.
dr. Liptai Ervin ny. vezérőrnagy-hadtörténész
Az I. világháború sok szenvedést okozott Magyarország népének. A megpróbáltatások azonban nem értek véget az 1918. novemberi fegyverszünettel, mert a szomszédos államok az antant támogatásával támadást indítottak Magyarország ellen. Az őszirózsás forradalom szülte kormány nem tudott gátat vetni az előrenyomulásnak, mert a fegyverszünetet általános leszerelés követte. 1918 végén, 1919 elején a környező országok haderői megszállták a Felvidéket, Erdélyt és a Délvidék nagyobb részét. Eközben Magyarországon a politikai helyzet kiélezetté vált.
Ilyen körülmények között érkezett 1919. március 21-én az antant jegyzéke, melyben további jelentős magyarlakta területek megszállását közölték. A polgári koalíciós kormány lemondott, a helyükbe lépő szociáldemokraták bevonták a hatalomba a kommunistákat, kikiáltották a tanácsköztársaságot. Bejelentették, hogy nem engednek az antant követeléseinek, készek fegyverrel is ellenállni.
Megkezdődött az új hadsereg szervezése, mire a szomszéd országok újabb összehangolt támadást készítettek elő. Április 16-án megindult a román hadsereg támadása, ezt követte április 26-án a csehszlovákok előnyomulása. Május elejére a románok elfoglalták a Tiszántúlt, a csehszlovákok megszállták Miskolcot, és Eger illetve Salgótarján irányába nyomultak előre.
Ebben a helyzetben mutatkozott meg az, hogy bár Magyarországot 1919 tavaszán súlyos politikai ellentétek osztották meg, a magyarság döntő többsége egyetértett abban, hogy az országot meg kell védeni. Ennek érdekében tömegesen jelentkeztek a hadseregbe, és a legveszélyeztetettebb területeken önkéntes milíciák alakultak. Ennek a honvédő vállalkozásnak, lelkesedésnek tanulságos példáját mutatta Salgótarján és környékének népe 1919-ben.
dr. Szijj Jolán főtanácsos, ny. levéltár-igazgató
Az új kormány legelső feladata egy új, ütőképes hadsereg létrehozása volt, hiszen ez létkérdésnek számított az ország védelmében. A két fronton is megindult támadás miatt a hadseregen belül harcoló alakulatokként hozták létre a munkásezredeket. Májusban kilenc munkásezredet osztottak be a harcoló egységek közé. Budapest mellett Salgótarjánban, Miskolcon és Diósgyőrött szerveztek munkásalakulatokat. Egy április 15-i jelentés szerint a toborzottak létszáma már 53 ezer fő volt. A honvédelem fontossága megmozgatta a lakosságot.
Salgótarjánban az 1918-as őszi és 1919-es tavaszi hatalmi változások motorjai a megerősödő politikai pártokban jelenlévő szakmunkások és értelmiségiek voltak. Az ország szempontjából jelentős gazdasági alap kulcsemberei között találjuk Salgótarjánban Gádor Ferenc ügyvédet, a bánya élén a korábbi vezetőt, Róth Flórist, az Acélgyár élén Liptay B. Jenőt. Ők voltak azok, akik a nehéz körülmények között vállalták az üzemek szervezését, sőt velük egyetértésben történt a munkászászlóaljak legénységének a kiválogatása is. Május elejére 1600 munkás fogott fegyvert. Többségében voltak a bányászok és az acélgyáriak. Katonai felkészítésüket másokkal együtt Nagy Béla és Czirbesz István katonatisztek végezték, úgy, hogy a termelés ne szenvedjen hiányt.
Az április 21-én felállított keleti hadsereg feladata volt az, hogy felvegye a harcot az ellenséggel, hiszen a cseh csapatok május 2-án elfoglalták Miskolcot, veszélybe került a borsodi iparvidék és Salgótarján térsége is. Ismét az ország léte forgott kockán. A nagy kérdés az volt: kapitulálás vagy a haza megvédése?! A nehéz helyzetben a Forradalmi Kormányzótanács a budapesti munkásság testületeire bízta a döntést. A gyári munkásezredek és a vasmunkások bizalmi testületi ülései után május 2-án került sor a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács ülésére. A megjelentek egyhangúlag a harc mellett döntöttek, elfogadva Kun Béla indítványát: „Fegyverre, holnap reggelre mindenki be a kaszárnyába. Minden fegyvert bíró ember fegyverbe Budapest és Magyarország védelmére!”
A Hadügyi Népbiztosság a legerélyesebb ellenállásra utasította a fronton álló csapatokat. A hadsereg főparancsnoka Böhm Vilmos lett, a vezérkari főnöke pedig Stromfeld Aurél. Böhm kiválasztásánál politikai szempontok domináltak, Stromfeldre viszont kiváló katonai képességei miatt volt szükség, aki a feladatot hazafias érzésből vállalta el. Ez összhangban van Stromfeld hitvallásával, amit később a bíróság előtt így fogalmazott meg: „Napóleon azt mondotta, nem mintha vele akarnám összehasonlítani magam: Akármilyen rendszer van is, minden hazafinak a hadseregben a helye, ha a határokon ellenség áll”.
A Forradalmi Kormányzótanács felhívására napokon belül tízezrek jelentkeztek a hadseregbe. Az 53. vadászezred állomáshelye Salgótarján volt. A toborzás különösen felgyorsult április végén, majd a májusi fordulatot követően és a Budapesten felállított tizenkét gyári munkásezred mellett a vidék is jelentős eredményeket tudott felmutatni. Különösen fontos, hogy megmozdultak a nagy iparvidékek munkásai.
Április 6-án Salgótarjánban járt Kun Béla hadügyi népbiztos Landler Jenő kíséretében, és fegyverbe szólította a szénmedence munkásait. A Salgótarjánban székelő dandárparancsnokság, amely a 80. dandár nevet kapta, április 23-án a III. hadosztályparancsnokságnak a következőket jelentette: „A helyben lévő acélgyári munkásokból és bányászokból két munkászászlóalj alakult, akik parancsnokul egy tényleges zászlóst óhajtanak. A zászlóalj létszáma 200 fő. Századparancsnokul egy szakképzett munkást választottak maguk közül.”
A helyzet azonban nem volt ilyen egyértelmű. A munkások felfegyverkezéséről és felhasználásáról éles ellentétek, viták voltak a kommunisták és a szociáldemokraták között. A vita eldöntésében lényeges szerepe volt Hevesi Gyula hadügyi népbiztos-helyettesnek, aki elrendelte a bányákban és az üzemekben a munka beszüntetését és a munkások felfegyverzését. A vitát a hadműveleti helyzet döntötte el, hiszen a csehek támadása után Salgótarján térségét meg kellett védeni. Bár a jelek, az előzmények nem voltak kedvezőek, a hadsereg győzelmeket tudott elérni. Az első sikeres fegyvertény Szolnok visszafoglalása volt, az északi harcvonalon pedig a Salgótarján körül kialakult kritikus helyzetet a munkásokból toborzott zászlóaljak bevetésével tudták megoldani.
Sebestyén Kálmán történész-levéltáros
1918. december vége óta, amikor az antant az északi területeken a demarkációs vonalat meghúzta, mindig fenyegette Salgótarjánt a cseh intervenció veszélye. 1919. május 1-jére ez a veszély reálissá vált a cseh csapatok mozgolódása következtében. E veszély tudatában tartották meg a május 1-jei nagygyűlést. A főszónok Hevesi Gyula volt, akit Salgótarján védelmének megszervezésére küldött le a Forradalmi Kormányzótanács. A népbiztos-helyettes hangsúlyozta, hogy nagyon fontos Salgótarján és környékének megvédése, hisz Magyarország számára ez az egyetlen iparvidék, amely szénnel, vasáruval és így fegyverekkel tudja ellátni az ország védelmét.
A helyi direktórium vezetői, Priska Dezső és Gólián András is szóltak a 8–9 ezer főnyi tömeghez, amely összegyűlt a Fő téren. Ők is hangsúlyozták a város megvédésének fontosságát. Ennek voltak már előkészületei, április folyamán Mikulik József, a salgótarjáni járás politikai biztosa Budapestről húsz teherautónyi lőszert és katonai felszerelést hozott. Ebbe öltözött be az a 600 gyári munkás, akik részt vettek a május 1-jei nagygyűlésen, és később ebbe öltöztették be a többi önkéntest is, a későbbi salgótarjáni munkásezred tagjait. Ekkor már szerveződőben volt Eisele Ottó bányamérnök vezetésével a gyurtyánosi bányászszázad, illetve az acélgyári munkászászlóaljak, melynek Czirbesz István lesz a parancsnoka.
dr. Négyesi Lajos hadtörténész
Itt állunk most, a korabeli események helyszínén. 1919. májusának első napjaiban a Salgótarján környéki harcok egyik legérdekesebb és leghevesebb mozzanata játszódott le a Karancs-tetőn és környékén. Május elején az 53. vadászezred 2. zászlóalja a Szécsény környékéről történt visszavonulása után beérkezett Karancsalja környékére, és ott védőállást foglalt el. A zászlóalj parancsnoka mindjárt a délutáni órákban fellovagolt a Karancsra. Mivel ott nem talált katonákat, visszatért a védőállásba. Csakhogy nem tudta, hogy a csehek már kiszemelték ezt a magaslatot, a 727 m magas Karancs-tetőt, amely remek lehetőséget nyújtott a tüzérfigyelő számára, hogy a salgótarjáni völgyet átlássa. Így a délutáni órákban már szórványos tüzet kaptak a hegy aljában elhelyezkedő községben. Ennek hatására a zászlóaljparancsnok engedélyt kért a Karancs-tető elfoglalására. Miután ezt megkapta, úgy döntött, hogy május 5-én hajnalban megtámadja a Karancs-tetőn állásban lévő cseh osztagot. A vállalkozáshoz erősítésül kapott egy bányászszázadot, a gyurtyánosiakat.
A rohamcsoport kora hajnalban elindult a Somoskőújfalura vivő szekérúton. Együtt jöttek egészen a Kápolna-domb aljáig. Itt a zászlóaljparancsnok megállította a csoportot, és a gyurtyánosi bányászokat az út oldalában vezényelte védőállásba, hogy biztosítsák a rohamcsoport hátát. Amint a kúp hátához értek, a zászlóaljparancsnok ketté osztotta a csapatot. Ő maga két-három fővel elment oldalirányba, hogy oldalba kapja az ellenséget. A rohamcsoport zöme tovább haladt az úton. Ahogy a parancsnok közelebb ért a cseh álláshoz, egy őrszembe botlottak. Az rájuk kiáltott, s amikor felismerte, hogy magyar katonákról van szó, beugrott a bokrok közé, és elrohant az állásba. Egy pár másodperc múlva feldörögtek a fegyverek. A rohamcsoport nagyobbik része, akik a szekérúton jöttek, fedezékbe húzódtak a domb árnyékába. Persze, ez azzal járt, hogy ezután nem akartak rohamot indítani a golyózáporban. A zászlóaljparancsnok, aki oldalt hasalt, ezt látva elkiáltotta magát: „Hajrá, magyarok!” Erre a csoport tagjai felugráltak, és a cseh állás felé rohantak. A csehek elmenekültek a kiépített helyükről, és szaladtak, amerre láttak. Így történt május 5-én a Karancs-tető első elfoglalása.
A sikeres roham után az 53. vadászzászlóalj tagjai behatoltak a harcállásba, és rengeteg töltényhüvelyt, egy géppuskát és néhány személyes használati tárgyat zsákmányoltak. A tetőn azután a vadászzászlóalj különítményének egy csoportja maradt, akik a következő napon megvédték a Karancsot a visszatámadó csehekkel szemben. Utána parancsot kaptak, hogy adják át a kúp védelmét a gyurtyánosi bányászszázadnak. A bányászok feljöttek, majd következett május 7-e kritikus éjszakája, amikor a többszöri éjszakai roham után hajnalban a védők kénytelenek voltak feladni a Karancs-tetőt és visszavonulni a kápolna környéki állásaikba. A csehek így ismét elfoglalták a hegység legmagasabb pontját.
Ezután az 53. vadászzászlóalj parancsnoka határozott parancsot kapott: foglalja vissza újra a Karancs-tető kúpját. Erre május 10-én került sor. A reggeli órákban a kápolnánál gyülekeztek a rohamcsoport tagjai. Egy vöröskatonákból álló rohamszázadot is kapott erősítésül a vadászzászlóalj parancsnoka. Immár a megszokott úton indultak el. Amikor közel értek a kúphoz, Purczi Ignác zászlóaljparancsnok maga mellé vett 12 katonát, akikkel a Karancs alsó lejtőjén megkerülte a Karancs kúpját, és a cseh védőállás hátába jutott. Amikor kiléptek a bokrok közül megpillantottak egy cseh őrszemet. Az őrszem is rájuk nézett, csakhogy az egyik magyar katona gyors tüzeléssel lelőtte. A fegyverdörrenés felriasztotta a cseheket. Riadt lövöldözésbe kezdtek, de az osztag kisebbik fele viszonozta a tüzet Ekkor szemből, a másik irányból megindult a rohamcsapat zöme. A katonák nekirontottak az állásoknak, és a csehek a kétoldali támadástól megzavarodva, kiugráltak a helyükről, és a Karancs meredek északi oldalán lefelé, az ottani irtáson bukdácsolva menekültek a csapataik felé. Időközben a tüzérfigyelők sem tétlenkedtek, és ahogy felfedezték a lenti cseh ütegeket, a tetőről tüzet vezényeltek rájuk, így a katonák hallották, ahogy elzúgnak felettük a magyarok által kilőtt gránátok, és becsapódnak lent a cseh tüzérütegek közé. Így sikerült 10-én újra elfoglalni a Karancs-tetőt, ezt a stratégiailag fontos pontot.
Innen, a kilátóból lehet igazán érzékelni, milyen nagy jelentősége volt a Karancs csúcsának, ahonnan be lehet látni az egész környéket. Alattunk látjuk Karancsalját, ahol az 53/2. vadászzászlóalj védőállása helyezkedett el, amelyet május 3-án délután innen fentről, a Karancs-tetőről a csehek puska- és géppuskatűzzel foglalták el ideiglenesen. Látható, ha ide egy tüzérfigyelő feltelepül, végig belátja a Salgótarján körüli völgyet, és az idetelepült tüzérütegek pusztító tűzzel tudják elárasztani a magyar célpontokat. Ezért volt a Karancs-tető a salgótarjáni védelem egyik legfontosabb helyszíne.
A Karancsért folytatott csatákat az 1919-es harcok jelképének is tekinthetjük. Hiszen egyaránt részt vettek benne az önkéntes bányászok, itt voltak azok a fiatal, 46-os vöröskatonák, akik bár nem nagyon szagoltak még puskaport, lelkesen jöttek a frontra, hogy megvédjék az országot, és itt voltak az 53/2 vadászzászlóalj tapasztalt katonái, akik már megjárták a háború harctereit, és akik igazából végrehajtották ezt a vállalkozást. Együtt volt a lelkesedés és a tapasztalat, ez biztosította azt a sikert, amely ahhoz vezetett, hogy 1919-ben sikerült megvédeni Salgótarjánt, és sikerült megvédeni az országot is.
dr. Szijj Jolán főtanácsos, ny. levéltár-igazgató
A további sikereket azonban megakadályozta egy váratlan fordulat. Május 10-én elterjedt a hír, hogy a francia csapatok délről nagyszabású támadást készülnek indítani az ország ellen. Ez arra késztette Stromfeldet, hogy a Duna–Tisza-közére vonja össze a hadsereg legütőképesebb erőit. Parancsot kapott a VI. hadosztály is, amely Salgótarján térségében harcolt, hogy szüntesse be az előre nyomulást, és vonuljon vissza Kecskemétre. Ez az intézkedés visszavetette a Salgótarján környéki hadműveleteket, annál is inkább, mert a csehszlovák csapatok, észre véve, hogy a VI. hadosztály nem üldözi őket tovább északi irányba, megálltak és beásták magukat.
Május 26-ig a magyar csapatok ismét teljesen megtisztították az Ipoly–Rima–Sajó vonalától délre eső területeket. A hadműveleti iratokból látszik, hogy a salgótarjániakat is magába foglaló munkásezredet átszervezték a 3. hadtest kötelékébe. A 3. hadtest ekkor már az északi hadjáratot vezette, amely május 30-tól indult, és a Vörös Hadsereg legsikeresebb hadművelete volt.
A magyar hadsereg katonai sikerei láttán az antanthatalmak diplomáciai úton tettek lépéseket a csehszlovák hadsereg megmentésére. Június 7-én Clemenceau francia miniszterelnök a párizsi békekonferencia nevében jegyzéket intézett a Forradalmi Kormányzótanácshoz, amelyben a hadműveletek beszüntetését követelte. Ellenértékként felajánlotta, hogy meghívják Magyarországot a párizsi béketárgyalásokra.
A Clemenceau-jegyzék után úgy döntött a Tanácsok Országos Gyűlése, hogy szüntessék be a harcokat, bízzanak az antant ígéreteiben. A visszavonulás azonban a csapatok harci szellemét aláásta, Stromfeld Aurél lemondott. Az antant nem tartotta be ígéreteit, és ez az ország megszállásához vezetett. Szétesett az a hadsereg, amely a végveszélybe került haza megvédésére jött létre és végül a politika áldozata lett. A szomorú vég azonban nem homályosíthatja el azok emlékezetét, akik a haza megmentéséért fegyvert fogtak, életüket áldozták.
A katonai alakulatok mögött mindig látni kell a hátországot is, azt, hogy az adott település közössége miképpen segítette a hadba vonulókat, miként vett részt a védelemben. Úgy gondolom, hogy 1919-ben a haza védelmében példát mutattak a salgótarjáni katonák és munkások, és hazaszeretetből Salgótarján jelesre vizsgázott.
Az interjúk a Honvédő város Salgótarján (2005) című dokumentumfilmben hangzottak el. Az írott változatot Kovács Bodor Sándor készítette.
*A Palóc-képműhely tagjai: T. Pataki László író – rendező, Sándor Zoltán előadóművész, dramaturg, Kovács Bodor Sándor dokumentumfilmes
