Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém. Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém. Már a nyolcadik ismétlésnél tartottam, amikor beléptem és megláttam a lánya iskolatáskáját az előtérben.
Nem köszöntem, halkan mentem beljebb, a hálószoba nyitott ajtajáig.
A lány mind a tíz körmével kapaszkodott a karjába, ő meg fölötte. Ez a nagy, kövér ember, csukott szemmel kefélte. Az arcáról csöpögött a lánya mellére az izzadtsága. Mindketten elégedettnek tűntek.
Ez az én majdnem férjem, aki a megismerkedésünk után néhány héttel megkérte a kezemet és én igent mondtam. Persze, azóta sem vett el. Valahogy nem került szóba az elmúlt egy évben.
Végül is, mindentől, ami köztünk valaha is történt, csak szégyent érzek. De tovább gondolom. Vajon nekem kell-e szégyenkeznem ezért? Kell-e bárkinek is szégyenkeznie? Vagy csak egyszerűen annyi mindent rontottak el körülöttem, és aztán én is annyi mindent rontottam el, és vele is annyi mindent rontottak el, és ő maga is folytatta ezt az elrontást.
Ahogy ott álltam és néztem őket, mintha minden egyszerre fogyott volna el: a szavak, de még a gondolatok is, az érzések, tudások, a cselekvésre való hajlandóság.
A nagy semmi, az volt csak.
Ekkora semmivel én még sosem találkoztam.
Az első randira egy nagyon csúnya plüssfigurát hozott nekem. Ő is csúnya volt, ízléstelen ruházatban. Rossz volt a szaga, és szinte folyamatosan, okosan hazudott, mint az apám. Vagyis nálam már nyert ügye volt.
A hazudozás a lénye része volt, sokszor azt gondoltam, fogalma sincs arról, hogy ezt most ő találta ki, vagy tényleg megtörtént. Ha lebukott, csak annyit mondott, hogy én ezt elfelejtettem. Ezzel pedig nem lehet vitázni. Meg nem is akartam. Én akartam őt, és ezt a mértéktelen szenvedést mellette. Talán azt hittem, az az én valódi erőm, ha bebizonyítom neki, hogy bármit el tudok viselni, hogy mindent kibírok, és bármi áron mellette maradok, mert én még ezt is meg tudom csinálni?
Elvégre zongorázni, ugye, bárki meg tud tanulni.
És több idegen nyelvet, folyékonyan.
Vagy kovászt nevelni.
Hát, nem vagyok különleges. Csak egy szerencsétlen hülye, akit az élettársa éppen a lányával csal meg. Na, az vagyok én.
Ibsen, vadkacsa.
Innen már csak feljebb van.
Ez a nagy, kövér ember mindenből nagyot akart. Nagy autót, terepjárót. Nagy hűtőszekrényt, amerikait. Nagy és energiapazarló dolgokat.
De nőből legyen inkább kicsi.
Életpolitika.
Az elmúlt egy évben folyamatosan betegeskedtem, pedig mindig is egészséges alkat voltam. A bárányhimlőt csak úgy kaptam el, hogy napokig a nővérem fertőző poharának a szélét nyalogattam. Asztma, allergia, bélgyulladás, epe problémák, krónikus köhögés, fájdalmak az egész testemben, kiütések. Általában elég volt néhány nap pihenés és néhány adag gyógynövényekből készült főzet. A betegeskedéseim során eleinte együttérzést mutatott. Én feküdtem, ő pedig elvonult, cigivel, kávéval, és az egész napot a számítógépe mellett töltötte. Mivel nem tudtam semmiféle munkát végezni, így neki sem kellett.
A szex egyre inkább a veszekedések elsimítását szolgálta. Akkor végre meg tudott büntetni. Kiabált és káromkodott, hogy én mekkora egy büdös ribanc vagyok, akinek most le kell őt szopni, ha akarja, ha nem, muszáj, szopjál ribanc, ezt ordította.
A kapcsolatunk alatt nem dolgozott munkahelyen. Nekem segített.
Általában halkan és mosolyogva beszélt, szépen, kifejezetten választékosan. Ezen a hangon mesélt nekem magamról, arról, hogy milyen vagyok.
Rossz.
Egy újabb varázsszó, amivel bármeddig magához tud láncolni.
Hátrébb húzódva nézem őket, és istenemre, én ettől az embertől ennyi gyengédséget még sosem láttam.
Hát ezért gyűlölt annyira ez a lány? Mert osztoznia kellett velem az apján?
Pedig, ha tudná, hogy én sosem kaptam tőle ilyen szeretetet.
Többnyire hazugságokat gyártott arról, hogy amikor kettesben maradtunk, miféle gonoszságokat műveltem vele, amit később, az én távollétemben beszéltek meg, általában akkor, amikor hazavitte tőlünk az apja. Visszaérve, azonnal meg is kaptam a magamét, hogy én az ő lányát utálom, meg sem próbálok kijönni vele, és értsem már meg, hogy vele másképp kell bánni, nem úgy, mint a többi gyerekkel, mert ő különleges.
Igen, már látom.
El kellene futnom, de nem tudok, nincs erőm, megszűntem, vagy élek még, fogalmam sincs.
Olyan finom a kis puncikád, nyalogatom még, jó, kérdezi, és a lány szinte könyörög, hogy folytassa. Az ujjaival az apja haját markolja, így mozgatja a fejét le-fel. Összeszorítja a szemét, kicsordul a könnye, hang nélkül élvez el, megfeszült testtel.
Tulajdonképpen mindenben tévedtem.
Szemtanúnak lenni a legnehezebb. Megérteni azt, amit ők tesznek, úgy, hogy én egyikük sem vagyok.
Ha a gondolat tud ölni, akkor én most meg fogok halni.
De ezt nem akarom.
Keresnem kell egy másik gondolatot és közben elindulni. Valahová.
Meg is van.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad fe…
