Djelem, djelem
V. Nemzetközi Roma Színházi Fesztivál
– egy fesztiválönkéntes blogbejegyzése numero 3. –
05.07. szombat
A rutinos önkéntesdélelőttös mosogat, pakol, kávét főz, próbához keres lábost. Fut egy kört a rántotthúsosnál, ha nincs nyitva, akkor se adja fel, ugyan ha nem is a föld alól, de azért kerít hatalmas sülteket, burritókat, üdítőket, hogy a próbaszünetben mindenki életben maradjon. Van egyfajta éhség, ami különbözik a többitől. Ha valaki csinálta már ezt a műfajt, tudja. Akkor tényleg egy lovat is. Amikor színjátszótábort tartok nyaranta, folyton ugyanezt a kordulást érzem.
Csabi önkéntestársammal átmegyünk a Spar-ba, hogy az éppen összpróbát tartó cseh társulatnak legyen elég vize is a háttérben. Tesszük mindezt a frissen kapott ROMA HEROES pólónkban, amiről Esztivel meg is jegyezzük, hogy milyen póveres, azaz hát: power az van benne. Tök menő cucc, jó az anyaga, a design, a színek, odavagyunk, no. Nekem is feltűnik, hogy a frissen lesült bőrömmel hogyan áll, hogy hogyan nézek ki benne, de hallgatok.
Tehát ott tartottam, hogy Csabi meg a SPAR, meg hogy megyünk. Az áfás számla kérést is mindenki ismeri, ugye? Azt a baromi nagy sort a háta mögött, meg a ciccegést. A nem feltűnő, nem annyira agresszív, de azért határozottan és kitartóan jelenlévő ciccegést, azzal a mocorgással, azzal a torokköszörüléssel. Várunk, és én minden erőmmel próbálom elhessegetni a gondolatot a fejemből, amit természetesen nem tudok, mert annál makacsabbul fészkeli belém magát: hogy hát persze… rám van írva, hogy roma. Ott van nagy betűkkel. A zsúfolt bevásárlóközpontban, az elégedetlenkedők szeme előtt. És mindegy, hogy heroes. Kigyullad az arcom, még az utcán is összeakadnak a lábaim. Messzemenőkig ez a legnagyobb balgaság részemről, mert hát mindenkit utálnak, aki miatt áll a sor! Csabira nézek, meg magamra. Ő kiugróan barna bőrű, és hát én most nem maradok el nagyon mellette. Csak én levehetem magamról a pólót.
Este 6-kor kezdődik a cseh ARA Art Társulat MAMA/DAJORI című előadása David Tišer rendezésében. A színpad jobb oldalán két egészen kiváló zenész, Roman Horváth és Milan Kroka foglalnak helyet hangszereikkel, a jobbon pedig Michal Zolták játssza a mellékszerepeket. A férfiak között a szín Pavlína Matiováé. És az én egész szívem is vele együtt. Mondhatnám, hogy Pavlína játéka végtelenül önazonos, hogy kimondhatatlanul szuggesztív, hogy mélységesen kifejező, de inkább azt mondom, amit érzek: ez a nő éjszaka az RS9 pincéjében lejátssza a csillagokat az égről.
Bőgünk. A fájdalomtól is, igen, a meghatottságtól is, igen, de a szépségtől leginkább. A szókimondástól, az élőzene erejétől… attól a veszettül sok igazságtalanságtól, ami ezeket a csehszlovák, majd szlovák cigány nőket érte/éri, és a finom eredetiségtől, ahogy ezt nekünk elmesélik. Pavlína négy generáció sorsát mutatja fel, és piszkosul érti az ütemezést, a kitartottság erejét. A nézőtér megőrül, a taps és visítozás alig akar abbamaradni.
Kijövünk, öleli egymást boldog-boldogtalan, annyit mondunk, Óóó, Óóó és nagy levegőket veszünk hozzá. Utána Roma Hősök koncert, ide már csak annyit jegyzek fel a teljesség igénye nélkül: Djelem, djelem, Jávorka Sándor, Charlie Chaplin, Django Reinhardt, a hallgatók, Zöld az erdő… úgy szólaltak meg a zenészektől, hogy a lelkemet tovább emelték az égnél.
Drubina Orsi
Az előző napi blogbejegyzés:
