Idén már a hetvenharmadikat tapossa Arturo Sandoval, a latin dzsessz tízszeres Grammy-díjas zsenije, s bár sztorikban és hangjegyekben egyaránt gazdag életéről már 2000-ben filmet forgattak, de muzikalitása a mai napig mit sem veszített vitalitásából, pont olyan virgonc, mint évtizedekkel ezelőtt volt. Úgyhogy lassan ideje lenne a második résznek…
Pedig a kezdetekkor egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy közvetlen környezetén kívül bárki is megismeri majd a Havannától ötven kilométerre fekvő Artemisa városában született kissrác nevét. Az elképesztő szegénységben cseperedő Arturo családjában egyetlen zenészt sem lehetett találni, így aztán okozott némi meglepetést, mikor a fiúcska a „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre azt felelte: trombitás!
A tanítójául kiszemelt környékbeli vénember nem is nagyon kecsegtette a famíliát és villámgyorsan kiadta a fiúcska útját, mondván, sosem lesz belőle rendes muzsikus, de a legenda szerint ekkor Arturo megmakacsolta magát és az út menti mangófa árnyékában addig fújta a hangszerét, amíg az meg nem szólalt. A kisebesedett szájtól persze még hosszú út vezetett a világhírig, annál is inkább, mert a fiatalember által rajongott dzsessz műfaja sokáig az imperializmus szabados narcisztikusságát megtestesítő mételynek számított szülőhazája hivatalos körei számára, olyannyira, hogy – az éppen harminchat hónapos kötelező sorkatonai szolgálatát töltő Sandovalt be is börtönözték, amikor rajtakapták, hogy a Voice of America dzsesszműsorát hallgatja titokban.
A szűkös éveknek (először) 1973-ban szakadt vége, amikor a zongorista Chucho Valdés életre hívta a kultikus hírű, máig aktív Irakere zenekart, amelynek trombitási posztjára az ekkor már nagy tehetségként emlegetett Arturot hívta meg. Az Irakere pedig forradalmi újításokat hozott a kubai – és úgy általánosságban a latin – zenébe: a népzenei elemekhez és az afro-kubai ritmusokhoz (immáron engedéllyel) dzsessz- és rock and roll-elemeket társítottak, világsikerrel. Zajos elismerések és külföldi turnék következtek, hősünk pedig, magát sofőrnek kiadva megismerkedhetett, mi több, életre szóló barátságot köthetett saját hősével, a mentorként is kiváló Dizzie Gillespie-vel. Utóbbinak aztán tevékeny szerepe volt abban, hogy az addigra többször is Kuba legjobb muzsikusává választott Sandoval – sok más művészt, köztük egykori Irakere-beli társát, a szaxofonista Paquito D’Riverát követve – 1990-ben, egy külföldi turnén zenekarát elhagyva menedékjogot kért az Egyesült Államok követségén.
A disszidálás tulajdonképpen egy második karrierkezdés lehetőségének útját nyitotta meg a virtuóz trombitás előtt: a hatalmi diktátumoktól mentes stílus-, helyszín-, és partnerválasztás szabadságát igazi zenei kiteljesedésként élte meg. Játszott világhírű és kevésbé ismert muzsikusokkal, sztenderd és kísérleti formációkkal, klasszikusokat és bebopot, feldolgozásokat és saját dalokat – a lényeg az volt, hogy zenélhessen. Az tulajdonképpen csak hab volt a tortán, hogy a turnék és lemezfelvételek mellett arra is talált időt, hogy 2006-ban Miamiban saját dzsesszklubot nyisson, ahol a műfaj egyéb kiválóságai mellett havonta legalább egy alkalommal ő maga is a világot jelentő deszkákra lépett. A zongoristának sem utolsó Sandoval évekkel ezelőtt így vallott szenvedélyéről:
„Azt szeretném, ha az emberek egyszerűen úgy emlékeznének rám, mint valakire, aki szerette a zenét. A zene a mindenem. Bármit, ami jólesik a fülnek, nagy kedvvel hallgatok, és vágyom arra, hogy megtanuljam.”
A szabadságot talán még a zenélésnél is jobban szerető muzsikust 2013-ban Barack Obama Szabadság érdemrenddel tüntette ki. A kritikusok kimagasló zeneelméleti ismeretei és bátor improvizációs készsége mellett elsősorban bámulatos technikai tudását emelik ki, ha róla írnak, no meg vibráló személyiségét, melynek varázsa alól közönségének egyetlen tagja sem tudja kivonni magát.
Ha valaki nem hiszi, járjon utána: a Bartók Tavaszon Debrecenben, majd Győrben is lehetőség nyílik erre.
- Jegyeket a városok nevére kattintva tudsz rendelni
