Bár a műfaj hőskorában dzsessz-sztenderdek esetében szinte kötelező volt, hogy minden magára valamit adó előadó feldolgozza őket, azért biztosan akadnak, akik emlékeznek még azokra az időkre, amikor odáig jutott a zeneipar, hogy mások dalait új formában eljátszani az önálló hang hiányának kínos jele volt. Mára szerencsére ez a kor már letűnt és senki sem kapja fel a fejét, ha valaki egy jól eltalált Beatles-, vagy akár OutKast-feldolgozással kerül a reflektorfénybe. De vajon ugyanilyen megengedőek vagyunk akkor is, amikor egy klasszikus zenei darabot formál valaki a XXI. század hangjára? Vagy az már szentségtörésnek számít?
Akárhogy is, ha valaki nyitottan áll az efféle formabontó zenei kirándulásokhoz, annak feltétlenül ott a helye Uri Caine április 10-i koncertjén, de az ingadozóknak sem érdemes lemaradniuk, lévén a Magyarországon visszatérő vendégnek számító amerikai zeneszerző-zongorista kiváló muzsikustársai közreműködésével csattanós választ ad a feltett kérdésekre a Bartók Project névre keresztelt előadásával.
A magyar fővárosban először évtizedekkel ezelőtt, a húszas éveiben megfordult philadelphiai születésű zongoristánál kevés avatottabb személyt találhatnánk az „idegenvezetésre”: nem elég, hogy a klasszikus zene iránti elhivatott rajongásáról is közismert zenész eddigi pályája során ihletetten nyúlt már Wagner, Mahler, Mozart, Verdi, Schumann vagy éppen Bach műveihez, de – ha csak kevesen tudják is róla – a zongorával való bensőségesebb kapcsolatát pont a Bartók-féle Mikrokozmosz darabjainak köszönheti.
És ha első pillantásra nem is teljesen nyilvánvaló Bartók és a dzsessz kapcsolata, gondoljunk csak bele, mennyire jellemző „mindkettőjükre” a zenei csiszoltság alatt fortyogó nyers erő, vagy a kötött kompozíciós formák mellett jelen lévő, improvizációt és előadói szabadságot bátorító látásmód. Az elmúlt száz évben nem véletlenül hivatkoznak Bartók munkáira interjúikban és zenéjükben egyaránt olyan dzsessz-ikonok, mint mondjuk Duke Ellington, John Coltrane, Miles Davies, Charlie Mingus vagy éppen Chick Corea, és az sem meglepetés, hogy a Bartókot zenetudósként és zongoristaként is nagyra tartó Caine nemrégiben azt nyilatkozta róla:
„Nekem dzsessz-zenészként különösen izgalmas az, ahogyan Bartók a zenéit strukturálja. Rendkívül tudatos építkezést látok, azt, hogy a formák, az arányok erősen foglalkoztatták. Ezt persze sokan megírták már róla, de zenészként számomra ezek a legfontosabb sarokpontok.”
A Trafóban 2006-ban bemutatott, Hungarian Project című műve révén amúgy is „tiszteletbeli magyarnak” számító Caine illusztris pályája során dolgozott többek között bécsi Volksoperben, a Concerto Kölnnel, az Arditti Vonósnégyessel és a BBC Szimfonikus Zenekarával, a dzsessz legnagyobb alakjai közül – kismillió másik muzsikus mellett – megosztotta a színpadot Don Byronnal, John Zornnal, Arto Lindsay-vel, de nem idegen tőle a populárisabb műfajok nagyhatású alakjaival való együttműködés sem. Így került közös produkciókba például a Pink Floyd-vezér David Gilmourral, az aktivistaként és producerként egyaránt jelentős The Roots-dobos/énekes Questlove-val, vagy például az elektronikus szcéna egyik legkiemelkedőbb alakjaként kanonizálódott Luke Vibert-rel.
Mostani játékostársai között lesznek régi cimborák, mint a már harminc éve hozzá hasonlóan a New York-i dzsessz-színtér ászainak számító, Seattle-ben együtt felnövő Jim Black (dob), illetve a szaxofonon és klarinéton játszó Chris Speed, de a különleges projekthez eddig vele még nem zenélő, hazai vendégek is dukálnak. Így kerül a képbe a hegedűs Várallyay Petra, a cimbalmos Lukács Miklós, valamint a nagybőgős Szandai Mátyás, akik nemcsak kiváló technikával rendelkező, de saját hanggal is bíró muzsikusok, ekképpen pedig remekül illeszkednek a Bartók Project Uri Caine által megfogalmazott tematikájába:
„Ezekben a rövid kompozíciókban Bartók rendkívül tisztán és világosan építkezik, ami az improvizáló zenésznek tökéletes ugródeszkát jelent… Felhasználjuk az ütemjelzéseit, az általa felállított zenei struktúrát, vagy éppen azt vizsgáljuk, milyen folyamatok zajlanak zenéje mélyén, és eközben mindannyian hozzátesszük azt, amit mi magunk gondolunk és tudunk a zenéről.”
