Háromszor láttam, de ha még ugyanennyiszer megnézném, akkor is tartogatna új üzeneteket, hirtelen megmutatkozó, korábban nem felfedezett titkokat. A Vezess helyettem az elmúlt évek egyik legtalányosabb, legsokrétűbb, leggazdagabb szövésű filmje, amelyet nem elég egyszer látni.
A gyászról, a szembenézésről, az ember és ember közötti sokféle kapcsolódásról és az elhallgatott érzelmek erejéről szól ez a kivételes erejű japán alkotás, amely Cannes-ban mutatkozott be tavaly júliusban. A Murakami Haruki novelláján alapuló filmet azonnal a fesztivál legnagyobb meglepetései között kezdték emlegetni. Három díjat nyert, köztük a legjobb forgatókönyvért ítélt elismerést, később a világon mindenfelé több tucatnyi filmfesztiválon vetítették, Golden Globe díjat kapott, majd négy Oscar-díjra is jelölték: a legjobb film, a legjobb nemzetközi film, a legjobb rendező és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában.
A film hossza kissé riasztónak tűnhet, de annak ellenére, hogy távolról sem nevezhető akciódúsnak, a háromórás játékidő alatt egy pillanatra sem kalandozik el a néző figyelme. Minden egyes képkocka, minden egyes elhangzott szó, a színészek arcának minden rezdülése, minden Beckett- és Csehov-idézet olyan tartalmas, szimbolikus erejű és fontos, hogy legszívesebben azonnal beülnék rá negyedszer is, hogy újabb és újabb rétegeit tárjam fel.
A Vezess helyettem főszereplője egy középkorú színész, Kafuku, aki különleges, többnyelvű előadásokban szerepel: a film elején láthatjuk is a Godot-ra várva egyik jelenetében, amelyben ő japánul, partnere pedig németül mondja a szövegét, a közönség számára pedig feliratozzák a darabot. Felesége, Oto forgatókönyvíró, akinek szokásává vált, hogy szeretkezés közben meséli el történeteit a férjének. Egyik, részletesen elmesélt forgatókönyve egy középiskolás lányról szól, aki egy korábbi életében ingola volt, azonban nem viselkedett úgy, mint a fajtársai. (Érdemes rákeresni, mi is az az ingola, ahogy Kafuku is teszi a filmben. Gyönyörűen csengő neve ellenére elég riasztó, kísérteties jelenség.) A lány, aki egykor ingola volt, távolról, csendesen rajong egy osztálytársáért, de soha nem vallja meg neki az érzelmeit, csak majdnem észrevehetetlen, titkos jeleket hagy számára.
Ahogyan együtt élnek és dolgoznak, egyértelműen látható a Kafuku és Oto közötti mély szeretet, vonzalom és vágy, ezért meglepő, amikor az asszonyról hirtelen kiderül, hogy árulást követ el a férje ellen. Kafuku azonban nem azt teszi, amit várnánk: szép csendesen kimegy a lakásból, és úgy tesz, mintha semmit sem vett volna észre, és mikor újra hazatér, ők ketten ugyanúgy folytatják életüket, mint addig.
A Vezess helyettem két részből áll. Az első rész a játékidő 40. perce körül, egy váratlan tragédiával zárul le, és szokatlan módon csak ekkor kezdődik az elejefőcím. A második részben Kafuku, immár egyedül, Hirosimába utazik, hogy egy kísérleti színházi fesztiválon rendezze a Ványa bácsit – azt a Ványa bácsit, amelynek egyik (szintén többnyelvű) előadásán a címszerepet alakítva két évvel azelőtt idegösszeroppanást kapott. Autóval megy, de kiderül, hogy a fesztivál szabályzata értelmében nem vezetheti a saját kocsiját, sofőrt biztosítanak neki. Kafukunak azonban ez az autó jelenti a biztonságot, az egyedüllét zavartalanságát, ahol nincs más rajta kívül. Csak a felesége. Oto ugyanis éveken át kazettákat készített neki, amelyekre Kafuku szerepének szövege kivételével minden más szereplő szövegét felvette. A férfi már évek óta az autóban készül a szerepeire, és itt lehet együtt úgy a feleségével, hogy senki és semmi nem zavarja meg kettejük harmóniáját.
Egy beszélgetés során elhangzik, hogy a Kafuku név japánul leírva „házat” és „jó szerencsét” jelent, és hogy Oto egy ideig azért vonakodott feleségül menni Kafukuhoz, mert akkor a férjezett neve „dalos házat“ jelentett volna. Freud a Das Unheimliche című esszéjében arról ír, hogy az otthonos (meghitt, bizalmas ismerős – azaz a „Heim” (‘otthon’) szón alapuló „heimlich”) jelentése egyszerre válhat önmaga ellentétévé, azaz kísértetiessé, ismeretlenné („unheimlich”). A „heimlich” szó egyszerre jelenti a kellemest-bizalmast és a rejtettet-titkost, amelynek következtében aztán átcsaphat az eredeti jelentésének ellentétébe: a „heimlich” „unheimlich”, azaz kísérteties lesz. A Freud által idézett definíció szerint: „Kísérteties mindaz, ami titok, tehát rejtettnek kellett volna maradnia, mégis feltárult.” Kafuku otthonával, a „dalos házzal” is ez történik: a felesége árulása, majd a feltáruló titkok már korábban megfosztották az otthont a jól ismert biztonságtól, és helyette az autója – egy féltve őrzött, gyönyörű, régi, piros Saab – lett számára biztonság és nyugalom helyszíne – a biztonságos otthon.
És most ebbe a kizárólagosan privát szférába tör be kényszerűen egy másik ember: Miszaki, az udvarias, rendkívül zárkózott fiatal lány, akit a fesztivál sofőrként rendel ki Kafuku számára. Kafuku a fesztivál szervezőitől direkt egyórányi útra fekvő szállást kért, hogy útközben gyakorolhassa a szöveget, és egyáltalán nem örül, amikor kiderül, hogy nem lesz egyedül. Eleinte órákat töltenek együtt Miszakival a furcsa csendben, amit Oto hangja tölt csak be Csehov szövegével. Néhány nap után azonban beszélgetni kezdenek, és a megsebzett férfi és a traumákból gyógyulni képtelen, soha nem mosolygó lány egyre mélyebben megnyílnak egymás előtt.
A gyönyörű felvételeken megmutatott, régi, piros Saab – amely a japán eredetiben címszereplő: angol átírásban „Doraibu mai kâ”, ami annyit jelent, hogy „vezesd az autómat” – sorsfordító beszélgetések színterévé válik, ahol szó esik a múlt titkairól, bűntudatról, megbánásról és feltétel nélküli, örök szeretetről. Kafuku és Miszaki mellett a film talán legerősebb pontján egy – korábban üres egyéniségként megismert – fiatal színész is beül az autóba. Meghatóan őszinte és mély monológja az önmagunkkal való szembenézésről sok mindent megváltoztat Kafukuban. Ismét előkerül az egykor ingolaként létező lány története is, amelyet Oto annak idején a fiatal színésznek is elmesélt, és Kafukuval együtt rádöbbenünk, hogy a szinte észrevehetetlen jelek, amelyekhez hasonlókat a lány hagyott maga mögött, az ő életükben is mindvégig ott lehettek.
Nem véletlen, hogy épp egy Csehov-darab színpadra állításának folyamata adja a film gerincét. Csehovnál a szereplők nem annyira egymással beszélgetnek, mint inkább mindenki a magáét mondja, és csak a dramaturgiai csúcspontokon jön létre igazi kapcsolódás ember és ember között. Kafuku társulatának Ványa bácsija pedig hatványra emeli ezt az egymás mellett elbeszélést: itt még közös nyelv sincs, hiszen a színészek csak egy része japán, Jelenát egy mandarin nyelven beszélő színésznő alakítja, Szonya szerepében pedig egy koreai jelnyelven kommunikáló színésznő látható. És – először épp Jelena és Szonya jelenetének próbájakor – mégis létrejön a pillanat, amikor valami igazán fontos történik két ember között. Ez az a pillanat, amikor nem a másik titkait próbáljuk firtatni, hanem mélyen magunkba nézünk.
És ha megtörténik ez a mély magunkba nézés, akkor talán készen állunk a továbblépésre. Talán képesek leszünk megválni az életben mankóul használt tárgyaktól is – még akkor is, ha egy féltve szeretett, piros Saabról van szó, amelyben a történet végére már nincs ott a felesége hangját hallgató, végtelenül magányos férfi. Helyette egy lányt látunk az autóban, aki most először mosolyog. Az arca reménnyel tölt el: a szívünkbe nézés és megbékélés után elérkezhet a boldogság.
A Mozinet forgalmazásában megjelenő filmet március 17-től vetítő mozik:
Budapest – Cirko-Gejzír
Budapest – Művész mozi
Budapest – Puskin mozi
Budapest – Tabán mozi
Budapest – Toldi mozi
Balassagyarmat – Madách mozi
Balatonfüred – Balaton mozi
Békéscsaba – Center mozi
Debrecen – Apolló mozi
Kaposvár – Szivárvány Kultúrpalota
Kecskemét – Otthon mozi
Miskolc – Uránia-Béke mozi
Pécs – Apolló mozi
Szeged – Belvárosi mozi
Székesfehérvár – Barátság mozi
Szentendre – P’art mozi
Szolnok – Tiszapart mozi
Szombathely – AGORA-Savaria Filmszínház
Zalaegerszeg – Art mozi
