Saját alkotói kihívásaik ihlették Vass Imre, Molnár Csaba és Vadas Zsófia Tamara game changer című táncelőadását, amit a közönség február 28-án láthat a Trafóban. A Staféta pályázat keretében létrejött darabban elmosódik a határ a produkció és az alkotófolyamat között, és a közönség is formálhatja az előadás hangulatát. Vadas Zsófia Tamarát kérdeztük a game changer-ről.
– A game changer-t hárman jegyzitek. Hogyan jött a közös produkció ötlete?
Évek óta dolgozunk együtt, különböző formációkban. A game changer alapötlete Vass Imrétől származik, illetve az is, hogy hárman legyünk együtt. Az ő meghívására érkeztünk. Beléptünk ezen a kapun Csabával és onnantól kezdve hárman működtetjük.
– Vass Imre azt mondta egy interjúban, hogy az előadással változtatni akart a saját szakmai működésén, és egy következő szintre akarta emelni koreográfusi, alkotói működését. A darab számvetés is eddigi szakmai pályafutásotokkal?
Az előadás készítésének folyamata alatt felvetődtek igények, szakmai és személyes szinteken. Megvizsgáltuk, hol tartank, mi történt velünk idáig és hova szeretnénk elmozdulni. A változásra, a változtatásra való személyes és szakmai igény mindannyiunkban benne van, más más perspektívából és szemléletből. Mi ezen az előadáson keresztül szeretnénk állást foglalni, illetve reflektálni arra, ami körülvesz bennünket.
– Hogyan áll össze az előadás? Mit láthat a néző a színpadon?
Hárman vagyunk a színpadon előadók. Színházi helyzetet teremtettünk, konkrétságból megyünk át az absztrakcióba. Nehéz erről beszélni anélkül, hogy ne áruljam el a játék lényegét. Az előadásban nagy szerepet kap a közönség fantáziája, és bizonyos mértékben ők is alakíthatnak a darab hangulatán.
– Mi volt a legfontosabb felismerésetek a próbák és előadások során?
A próbafolyamat során rengeteget elemeztük magunkat, interjúkat készítettünk egymással. Próbáltuk feltérképzeni, ki hol tart a pályáján. A felismerés az volt, hogy sokfajta produkcióban részt vettünk, de harmincas éveink közepén már nem mi vagyunk a fiatal, feltörekvő művészek. Olyan, mintha vákuumba kerültünk volna. Nem tudjuk pontosan, hogyan és milyen formában folytassuk pályánkat. A támogatási rendszer inkább a fiataloknak kedvez, illetve azoknak, akik társulatot alapítottak. Itt egy generáció, amelyik légüres térbe került, és közülük sokan elhagyták a pályát a járványhelyzet alatt. Rájöttünk, hogy ki kell találnunk valamit magunknak, mert a művészeti, támogatási rendszer nem feltétlenül nekünk kedvez. Ugyanakkor hárman különbözőek is vagyunk. Mindhármunknak vannak más felületei is, amin vagy akikkel mozgunk. Megtalálnak izgalmas felkérések nemzetközi koprodukciók.
– A game changer premierje tavaly októberben volt. Mennyit változott, formálódott azóta az előadás?
Megtartottuk a kereteit az októberi előadásnak, apró változtatásokkal készülünk, de nyilván a közönségtől is függ, hogy merre formálódik, milyen irányba mozdul el. Kíváncsi vagyok, hogyan tudok visszakerülni abba a hangulatba, állapotba, amiből kifejlődött ez a darab.
– A game changer nem csak egy előadás, hanem egy nagyobb projekt része. Mik a további terveitek?
Folyamatban gondolkodunk, ami az alkotást illeti. Az októberi premierre nem a folyamatunk zárásaként vagy összegzéseként tekintettünk, hanem a közös platformunk nyitásaként. Tavasszal visszatérünk a Trafó színháztermébe, terveink szerint onnan folytatnánk, ahol most ez a darab befejeződött. Felbontanánk a frontális térszerkezetet, teret adva újabb kényes témáknak és a mozgás felszabadító erejének. Folytatjuk a kutatást, műhelymunkát, és különböző médiumukon keresztül is szeretnénk megnyilvánulni, nem csak a Trafó terében, hanem azon kívül is. Kíváncsiak vagyunk, hogyan tudunk tovább együttműködni hárman, teljesen más szerepekbe, helyzetbe rakva magunkat. Mások bevonásával bővítenénk alapcsapatunkat, megnyitjuk mások előtt is a folyamatainkat.
– Kétszer is nyertél a Staféta pályázaton, és idén meghívtak a zsűrizés folyamatába is. Mennyire tudják segíteni a független táncelőadókat a hazai pályázatok?
A game changer is a Staféta és Trafó koprodukciójában valósult meg. Egy ilyen projekthez abszolút segítség ez a támogatás, hiszen meg tud valósulni. Aztán a továbblépés a kérdés, a fenntarthatóság. Nem könnyű. Mint említettem, a mi korosztályunk különösen nehéz helyzetben van ilyen szempontból. A legtöbb pályázat a fiatalokat célozza meg és az új produkciók létrehozását. A támogatási rendszer is úgy működik, hogy jobban megéri saját társulatot alapítani. Mi önálló alkotók vagyunk, ernyőszervezettel a Katlan Csoporttal dolgozunk, azon keresztül pályázunk. Adott esetben egy produkciós házzal, ami nem anyagi hanem szervezeti hátteret tud biztosítani. Ugyanakkor azt látom, hogy nagy lenne az igény speciális projektek finanszírozására is. A SÍN Művészeti Központ által indított RÉS pályázata például ezt a célt szolgálta, és rengetegen jelentkeztek rá, ami megmutatta mekkora az igény. A jelenlegi együttműködésünk két három évet ölel fel, nem egy produkciót vagy előadást jelent. Szerintem nem vagyunk ezzel egyedül. Van példa arra, hogy alkotókat támogatnak 2-3 évig és nem előadásokat. Pl. Life Long Burning Network, amelynek a Műhely Alapítvány is a része.
