A szentendrei fotóművészt főként a dokumentarista fotográfia, illetve a portré- és a társadalomábrázolás érdekli. Szívesen fényképezi különböző országok kultúráját, az ott élő emberek életét, ezért igyekszik sokat utazni, hogy újabb és újabb riportokat tudjon készíteni – így a fotózás és az utazás az évek alatt teljesen összekapcsolódott számára.
Bácsi Róbert László számos díj nyertese, André Kertész-nagydíjas, Munkácsi Márton-díjas, 2008-ban Junior Príma Díjjal tüntették ki, háromszor nyerte el a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat, 2020-ban Capa-ösztöndíjas lett. A fotográfussal arról beszélgettünk, hogy mi vonzotta az első fordulatos utazásaira, hogyan talált rá a szabadság és a hullámok bűvöletében élő szörfös közösségekre, és az autonómiáért küzdő posztszovjet területre – Hegyi-Karabahra. De szó esik inspiráló munkájáról is a Radnóti Színház társulatával.
Itt vagyunk Szentendre felett az otthonodban és műtermedben, ebben a városban nőttél fel, mit jelent ez számodra, hogyan kötődsz ehhez a helyhez?
Nekem nagyon fontos volt, hogy itt nőhettem fel, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy a szüleim egy pici faluból, a Hajdú-Bihar megyei Zsákáról azért jöttek el, mert új életet akartak kezdeni a hetvenes években, de nem álltak meg Budapesten, hanem azt mondták, megnézik, hogy milyen lehetőségek vannak Szentendrén. Ez egy nagyon jó döntés volt, mert teljesen máshonnan tudtunk indulni az életben. Meghatározó és fontos helyszíne volt a fiatalságomnak ez a város, amit nagy élményként és kalandként éltem meg, 15 éves korom óta állandóan koncertekre jártam, pont a végét csíptem el annak a szentendrei alternatív korszaknak, amit a Dalmát pince és a Vajda stúdió jelentett, efZámbóékkal és más művészekkel. Emlékszem, hogy a Duna-parton ültünk fent, a töltésen és onnan hallgattuk a szabadtéri koncerteket, amik a Barlangban voltak. Szóval már ekkor közel kerültem a képzőművészethez, azt éreztem, hogy engem ez érdekel, de nem tudtam pontosan, hogy mi legyen, hogy mit kéne csinálni.
Többször is említetted, hogy kamaszként mennyire meghatározó volt számodra a National Geographic magazin képi világa, és hogy ez volt az első inspiráció a fotó világa felé. Milyen út vezetett a fotóriporteri és dokumentarista fotográfusi pályádig és az első NatGeo-s megjelenésedig?
A gimnázium elvégzése után a Práter utcai fényképész iskolában tanultam két évig, majd a Magyar Hírlaphoz kerültem gyakornoknak. Az iskola elvégzése után a Demax (ma Lab4Art) fotólaborban kezdtem dolgozni, ahol akkor már elismert fotográfusoknak, fotóművészeknek (Korniss Péter, Benkő Imre, Tóth György) a kiállítási anyagait nagyítottam. Itt ismerkedtem meg Hapák Péterrel is, ő ajánlotta fel, hogy legyek az asszisztense. Nála láttam bele igazából abba, hogyan is kell a munkához hozzáállni. Megfigyelhettem, ahogy a világítást próbálja, állítgatja, ahogy portrét fényképez, igyekszik kitalálni új dolgokat. Követhettem, ahogy a saját anyagait készíti, a munkafolyamatokat, amelyeknek bizonyos értelemben részese lettem. Engedte, hogy használjam a Hasselbladját, a műtermét, hogy én is gyakoroljak, elkezdjek igazán a fényképezéssel foglalkozni. A NatGeo a mai napig fontos inspiráció számomra. Ha kiveszek egy-egy számot a gyűjteményemből, akkor szeretem végiglapozni és jól látszik minden anyagnál, ahogyan a fotográfus felépítette a sorozatot. Hihetetlen sokat tanultam belőle és a mai napig is aktuális számomra. Fiatalként mindig arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne egy ilyen magazinnak dolgozva beutazni a világot. Habár ezt a mai napig is szívesen csinálnám.
Úgy érzem, hogy a te fotográfusi szemléleted és jelenléted kulcsa az empátia, az érzékenység, a nyitottság és az alkalmazkodás. Hogyan sajátítottad el ezeket a képességeket, mennyire alakítottak téged az utazásaid, a megismert emberek és helyek?
Talán az Édesanyámtól örököltem azt, ahogyan az emberekhez viszonyulok. Ő elég érzékeny volt. Az mindig fontos volt számomra, hogy ha elutazom fotózni egy anyagot, akkor olyan mélyen épüljek be az adott helyen az emberek életébe, amennyire csak lehetséges, így az alap volt, hogy ezt a képességet elsajátítsam. Minden alkalommal sokat tanulok, és talán változom is egy-egy utazás alkalmával. Ezeket természetesen próbálom itthon beépíteni az életembe, de hosszú távon ez néha nehéz, mert annyira más az itthoni lét. Az sokszor eszembe jut, hogy hálásak lehetünk, hogy itt élünk, bár gyakran ezt nem így érezzük, azért nagy szerencsénk van.
Hogyan utazol, mennyire tervezhető, hogy mi vár rád egy ismeretlen területen, ahol nyelvi és kulturális akadályok is adódhatnak?
Ha olyan helyre érkezem, ami még ismeretlen számomra, akkor szeretem, ha az első pár napban van egy biztonságos bázisom, ahonnan felfedezhetem a környéket. Mindig nagy várakozással érkezem az elején, hihetetlen nagy feszültség van bennem, hogy meg tudom-e valósítani, amiért jöttem. Kell nekem pár nap, mire megnyugszom és ráhangolódom az egészre. És onnantól kezdve, ha intenzív alkotási folyamatba kerülök, mintha kicseréltek volna, csak a fotózás számít, csak az a fontos: ha úgy alakul, kint alszom a szabadban, ha kell, akkor nem eszem napokig és a minimumon tengetem az életemet.
Évek óta elkötelezetten fotózod Hegyi-Karabah autonóm területet, amely konfliktusokkal terhelt, háborús övezetté vált az elmúlt években. A lassú elmúlás, a melankólia, a reménytelenség helye lett, ennek ellenére az emberek ott is élik az életüket, mi jellemzi őket és mi az, amit láttatni szeretnél a képeid által?
A Hegyi-Karabahban élő emberek sorsában rögtön megérintett az a kettősség, és az ebből fakadó lelkiállapot, amelybe a Szovjetunió felbomlása után számos térség lakói kerültek: az ország kimondta függetlenségét, de azt a nagyhatalmak eltérő okokból nem ismerték el. Mint egy csónak, amely két part között, a nyílt vízen rekedt, kikötni, megállapodni sehol nem tud, úgy élnek Hegyi-Karabahban és számos más utódállamban az emberek. Számukra a Szovjetunió összeomlása nem hozott valóságos szabadságot, a nemzetállami és területszerzési törekvések leginkább rövidebb vagy hosszabb, kínkeserves fegyveres konfliktusokat eredményeztek, amelyeket évtizedek óta nem tudnak maguk mögött hagyni. Ezeknek a társadalmaknak a megismerése, helyzetük pontos megértése, a fotográfia eszközeivel történő kibontása és bemutatása foglalkoztat 2009 óta. Az a vágy visz vissza időről időre Hegyi-Karabahba, hogy ennek a mindössze egykilenced magyarországnyi, kis országnak a sorsát megismertethessem a világgal, képeimmel közel hozzam a valóságukat, a hírek mögött rejlő emberi sorsokat.
A Kövesd a Napot! című sorozatod egy könnyedebb témát dolgoz fel, a szörfözés, a független létezés formáit mutatod meg. Milyen volt részesévé válni ennek a közösségnek? Voltak-e katartikus pillanatok?
Dél-Franciaországtól végig a spanyol és portugál partok mentén rengeteg szörfös gyűlik össze évről-évre. Lakóbuszokban élnek, szabadon járják a partokat, szörföznek, és a világ elvárásaitól függetlenül élik mindennapjaikat. Minimumból élnek, de ez nem zavarja őket, mert szabadnak érzik magukat. 2013-ban gondoltam először arra, hogy ezt az életstílust szeretném megörökíteni, aztán 2019-ben már a saját autómmal mentem vissza mert fontos volt számomra, hogy minél közelebb tudjak kerülni ezekhez az emberekhez. Velük utaztam, ott parkoltam le éjszakára, ahol ők és abszolút befogadtak a csapatba. Az egész utazás katartikus élmény volt, nehéz volt hazajönni.
A Radnóti Színháznak készült portrésorozatod is magán viseli a kézjegyedet, azonnal felismerhető a stílusod. Izgalmas helyszínekre vitted a színészeket, folyópart, hajó, magas fű, sűrű erdő. Milyen volt a közös munka? Hogyan reagáltak a színészek az általad kiválasztott helyszínekre, terekre?
Ez egy komplex munka volt. Schaffler Saroltával közösen választottuk ki a helyszíneket és sokat jártunk és keresgéltünk, hogy hol is tudnánk elképzelni ezeket a portrékat. A közös munkát nagyon élveztem, kevés olyan lehetőség jön az ember életében, aminél szinte teljesen szabad kezet kap és azt szeretnék, hogy olyan legyen, amit a fotós elképzel. Ez ilyen volt. A színészek együttműködőek voltak és érezhetően élvezték is a fotózást. Persze elég érdekes és meglepő helyszíneket választottam, ezért néha bennem is volt kétely, hogy egy-egy színész be fogja-e vállalni.
Kiket tekintesz mestereidnek, kiktől merítettél inspirációt?
Sok ilyen mesterem van, pl. Korniss Péter, Keleti Éva, Benkő Imre, és még sorolhatnám a teljesség igénye nélkül, és persze sok külföldi fotós is van, akiknek a munkásságát figyeltem és tanultam belőle.
A Pictorial Collective fotográfiai csoport egyik alapítója vagy, a tagokkal minden érdek nélkül segítitek egymást, közös platformot alkottok, megosztjátok egymással a tapasztalatokat. Mesélj erről néhány szóban.
A Pictorial megalapítása hármunk nevéhez kötődik. Szabó Bernadett, Móricz-Sabján Simon és én azért szerettünk volna egy ilyen közösséget, mert egyszerűen kezdtek megszűnni a szerkesztőségi fotórovatok, ahol a napi tevékenység mellett komoly műhelymunka folyt, és valahogy ezt szerettük volna kicsit pótolni. Hittünk benne, és az elmúlt tíz év befektetett munkája bebizonyította, hogy van létjogosultsága egy ilyen műhelynek. Engem, és talán a többiek nevében is beszélhetek, nagyon motivál, hogy együtt gondolkozunk anyagokon, projekteken. De nem csak rólunk szól ez az egész. Azt vettem észre, hogy azok, akiket érdekel a fotográfia, fontosnak tartják azt, amit csinálunk, és egyre többen kérik ki a véleményünket egy-egy sorozatról. Számítanak rá, hogy tudnak tanulni tőlünk és odafigyelnek arra, mi történik a csapattal. Fontos, hogy egyre többet tudjunk tanítani és a gondolatainkat megosszuk a fiatalokkal, akik szeretnének a fotográfiával foglalkozni.
Kopin Katalin művészettörténész
Bácsi Róbert László az első kiállító a február 12-én nyílt szentendrei PhotoLab kiállítótérben, ahol kizárólag fotográfiai tárlatokat rendez a Ferenczy Múzeumi Centrum. A fotóművész első egyéni kiállításán öt hosszútávú fotóprojekt kerül fókuszba, melyek az egyéni szabadság megélésének témája köré rendeződnek.
A kiállítás március 27-ig, csütörtöktől vasárnapig, 10-18 óra között látható a Vajda Múzeum PhotoLab kiállítóterében (Hunyadi u. 1.). A kiállítás kurátora: Kopin Katalin művészettörténész.
