Harminc évvel ezelőtt alapította meg saját kiadóját a Trottel zenekar vezetője, Rupaszov Tamás, a Trottel Records történetéről, a sokfelé ágazó zenei kínálatról vele beszélgettünk. A Trottel Records jubileumi és régebbi kiadványai között a kiadó honlapján, vagy facebook-oldalán lehet tallózni.
Már a nyolcvanas években is csináltál kiadványokat, hogyan tudtatok akkor sokszorosítani?
Kezdetben egy kétkazettás Hitachi magnóval másoltunk, később aztán lett még egy ugyanilyen gép. Nagyon jó kis magnók voltak.
Meddig tartott ez a kazettamásolós időszak?
Szerintem ’86 nyarán kezdtük, és nagyjából 1990-ig tartott. A Trottel első lemezét (Borderline Syndrome, 1989) egy francia kiadó adta ki, tőlük kaptunk 100 kazettát és 100 lemezt, de ezt eladtuk a turnén, itthonra pedig már nem volt semmink. Másolós demókat gyártani már visszalépés lett volna, meg a non-stop kazettamásolást se lehetett bírni, úgyhogy akkor gyártattunk először egy szolnoki koncertszervező haverunkon keresztül. Mi még nem tudtunk számlázni, feketén viszont nem gyártathattuk le, úgyhogy ő segített nekünk egy darabig, de ez egy átmeneti időszak volt.
Azt gondolná az ember, hogy sokan gyártottak hozzád hasonlóan kiadányokat DIY-módszerekkel a rendszerváltás környékén.
Logikus lett volna, de nem. Elég megnézni, hogy mi maradt az 1980-as évek punkzenekarai után: szinte semmi. A rendszerváltás körül a Fekete Lyuk Hangja volt talán hasonló szellemiségű kiadó, de a zenekarok nem adogatták ki a saját lemezeiket úgy, ahogy mi csináltuk. Nálunk nem ment annyira ez a „csináld magad”-dolog.
Neked mi volt az indíttatásod kezdetben?
Mi már a nyolcvanas években bekerültünk egy levelezőrendszerbe, ami az európai punkok között zajlott, így cserélgették akkoriban az emberek a zenéket. Először mi kaptunk kazettákat, de nekünk is kellett valamit küldeni cserébe, ekkor találtuk ki a Pajtás Daloljunk I válogatást, hogy legyen mit. 1986 nyarán már a Hitachival felvettük az első Trottel-demót, és így már két kazettát is tudtunk küldözgetni. Ez a levelezés olyan méretű volt akkoriban, hogy gyakran heti több tucat anyagot kaptam Dél-Afrikától Svédországon keresztül Japánig. És a levelezőtársak közül mindenki csinált valamit: kinek kazettakiadója volt, kinek zenekara, kinek egy fanzine-je. Ez annyira lelkesítő volt, hogy azt mondtuk, csináljuk mi is. Ettől még persze minket hülyének néztek itthon, de aztán mindenki meglepődött, amikor néhány év múlva ennek köszönhetően simán el tudtunk menni három hónapra turnézni. Mi addigra már mindenkit ismertünk, aki az undergroundban élt és mozgott Európában.
A Trottel Records fontos küldetése az underground archiválása. Kezdettől fogva gyűjtögetted a körülötted levő zenekarok anyagait?
Érdekes módon én soha nem gyűjtöttem. Persze mindig fölhalmozódott nálam rengeteg CD és kazetta attól függően, hogy éppen mi volt a fő hanghordozó, de a gyűjtögetés engem egyáltalán nem vonz, sokkal inkább a gyártási folyamatért lelkesedek. A dokumentálást fontosnak tartottam, például a Pajtásokra ezért is tettünk fel minden zenekart, akiről tudtunk. Akinek nem voltak felvételei, azokat meghívtuk Pilisvörösvárra, ahol akkor laktunk, és ott a Hitachival felvettük őket, és ráraktuk valamelyik kazettára. De szerintem egy underground kiadónak fontos feladata az, hogy dokumentáljon, nemrég hallgattam például egy baromi hosszú beszélgetést Ian McKaye-jel (tagja volt a Minor Threat és Fugazi zenekaroknak, alapítója a több mint 40 éve működő Dischord Recordsnak – a szerk.), aki elmondta, hogy a Dischordot addig fogja csinálja, amíg van mit dokumentálni Washington környékén. Szóval ez a gondolat elég alapvető, hogy az ember próbálja a saját színterét dokumentálni.
A gyártási folyamatban mi az izgalmas?
Régen a gyártási folyamat nem csak abból állt, hogy megrendeltél egy hanghordozót, megkaptad és elkezdted terjeszteni. Mi kezdetben teljesen nulláról indultunk, megvettük a blank (üres és felirat nélküli) kazettákat a Rákóczi téri számítástechnikai boltban, ollóval kivágtuk hozzá a címkéket, ráragasztottuk, montázsoltuk a borítót, amit elvittünk fénymásoltatni, és így tovább. Szóval egy közvetlen kapcsolatunk volt a termékkel, és ez nekem a mai napig fontos. Persze már nem én csinálom a borítókat, de igyekszem minél több folyamatból kivenni a részemet. Emellett szeretek koncerteket szervezni, kiadványokat tervezni és csinálni, valószínűleg ez eredményezi azt, hogy nem untam bele ebbe az egészbe. Azt például nem tudnám elképzelni, hogy csak zenéljek. Nekem mindennek kell lenni: grafikusnak, menedzsernek, kiadóvezetőnek, segédmunkásnak, takarítónak, pakolónak.
Elég kevés független kiadó bírt ki ennyi időt itthon, mint a Trottel Records. Emögött az van, hogy nem veszítetted el a lelkesedésed?
Kizárólag ez. Én mindig imádtam a külföldi kiadóimat is, a franciákat meg a németeket is, de mindig azt mondtam, hogy ilyen szarul én is tudom csinálni. Csinálom is!
Miért pont 1992-re jutottatok el oda, hogy legyen valami hivatalos jellege is a Trottel Recordsnak?
Egyrészt változott a rendszer. Akkor már tényleg olyan méreteket öltött ez az egész, hogy egyszerűen nem tudtunk már moccanni feketén, valamilyen szinten hivatalossá kellett tenni, hogy mi ezt csináljuk. Én a kezdetektől fogva saját kiadású anyagokon gondolkoztam, de a körülmények ’92-re változtak meg annyira, hogy kellett egy hivatalos cég. Eredetileg nonprofit egyesületet akartam alapítani, de aztán valaki a Fekete Lyukban egy részeg éjszakán meggyőzött, hogy az nem célszerű az áfa visszaigénylése miatt, legyen inkább cég. Így kezdődött.
És akkor beletanultál abba, hogyan kell egy céget vezetni?
Elég viszontagságos volt. Megalapítottuk a céget egy ügyvéddel, nekem aztán el kellett mennem egy TB-számért, de ott kurva nagy sor volt. Beálltam, egy fél napot vártam, hogy sorra kerüljek, mire kiderült, hogy rossz sorban álltam. Gondoltam, hogy majd visszamegyek máskor, de természetesen soha nem mentem vissza. Múltak az évek TB-szám nélkül, rettegett a könyvelő meg mindenki, a végén már én is, annyira ráparáztattak, hogy agyonbüntetnek, ha ez kiderül, de aztán 1999-ben az Orbán-kormány hirdetett valami amnesztiaszerűséget, hogy aki befizeti az alaptartozást, annak elengedik a kamatot, így lett TB-számunk hét év után. Volt aztán olyan is ’95 körül, hogy kiderült, hogy a könyvelő nem érvényesítette a naplófőkönyvet. Én azt se tudtam, hogy az mit jelent, de elmagyarázták, hogy kellene lennie rajta egy pecsétnek meg egy nemzeti színű szalagnak, úgyhogy be kellett mennem a Haller utcai APEH-ba udvariasan elmondani a problémámat. Nagy hüledezések közben érvényesítették a főkönyvet. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy mégiscsak jobb lett volna egyesületnek lenni, de akkor már nem lehetett kiszállni ebből, meg mivel exportáltunk és importáltunk is lemezeket, talán jobb is így. De azért a Trottel Records abszolút kamikaze abból a szempontból, hogy cégként egy egyesületi mentalitással működik a XXI. századi Európában, mindenfajta piaci törvényekkel szembe menve.
A Trottel zenekar története elég könnyen korszakolható, a kiadó esetében is látsz ilyen nagy fejezeteket?
Látszatra vannak ilyen szakaszok, például a legelső néhány kiadvány értelemszerűen punk volt, vagy az is, hogy a 2000-es évek közepén inkább ilyen kísérleti meg világzenei dolgok jelentek meg, a 2010-es évektől pedig a Folkbeats-sorozattal bejött egy népzenei vonulat, 2016-tól a vinylgyártással együtt visszatért a punk. Szóval ilyen tendenciák vannak, de ezeket én inkább ilyen érzelmi hullámoknak könyvelem el, meg hát úgy alakultak ezek, ahogy sodort az élet.
A te zenei érdeklődésed határozza meg azt, hogy ki kerül a kiadóhoz?
Az én zenei érdeklődésem eleve meghatározhatatlan, mert az maga az eklektika. Bármi, ami érdekes, az engem tud motiválni. Éppen ezért ezek az előbb említett korszakok sem tiszták: a legelső kiadványok között is volt elektronika, például az első Anima Sound System-kazetta, a Liquid Limbs első anyaga, vagy mondjuk kísérleti zene, mint a Hideg Roncs két basszusgitárral és bálnahangokkal; aztán a kilencvenes évek második felében is voltak folkhoz közelítő anyagok, mint pl. a debreceni odradek, vagy a szibériai kazetta-sorozat. A 2000-es évek elejétől tizenöt évig alig volt például punk/HC kiadványom, de azért akadt akkor is, például a Trottelnél jelent meg az egri Tisztán A Cél Felé és a Don’t Say A Word. De nem volt annak különleges oka, hogy így alakult, egyszerűen csak nem nagyon találtak be ilyenek akkoriban.
Egy pár éve elég komoly vinyl-reneszánsz van, és ti is elkezdtetek újra lemezeket kiadni.
Az egy kurva nagy szerencse volt. A 2010-es évek elejére a CD már annyira haldoklott, hogy gyakorlatilag a kiadványok nagy része pályázati pénzből készült, mert minden bukó volt. Ha nem lett volna vinyl, akkor nem tudom, hogy most mi lenne, mert engem például az online forgalmazás annyira nem motivál. Terjesztve van a katalógusnak az egyharmada online is, nagyjából 50-60 kiadvány, de semmi romantikát nem találok benne, ezt csak azért csinálom, mert muszáj. Egyébként szerintem az elektronikus undergroundot leszámítva ez nem is működik annyira, az underground élőzenének a mai napig fontos eleme a hanghordozó. Igaz, hogy most nem bolthálózatban adjuk el a lemezeket, hanem turnén, de ez még mindig többet számít, mint az online letöltés. Az emberek többsége még mindig inkább elmegy koncertre, és támogatja a zenekart, ha tetszik neki.
A lemezboltok napjával kapcsolatban évek óta van az a kritika, hogy a nagykiadók túlságosan rátelepültek, a mostani megnövekedett vinylgyártási idők szintén nekik köszönhetőek. Nem bosszantó az a tendencia, hogy a multik mindig lenyúlják a függetlenek ötleteit?
Zeneileg nem ez van? A kreativitás alulról, az undergroundból jön és jött mindig is, aztán fölkapja a világ, a mainstream bedarálja, és a rendszer része lesz. Megmondom őszintén, hogy én ezt a Record Store Dayt nem nagyon követem, valahogy soha nem jutott eszembe, hogy egy kiadványt pont arra a napra jelentessek meg, ettől függetlenül érzékelem ezt a problémát. A vinyl jobban érint: amikor 2016-ban megjelent a Pajtás dalunk X, akkoriban éppen nem volt túl sok ilyen kiadvány, tavaly meg megjelent közel kétszáz darab magyar vinyl. Kurva nagy lett a túlkínálat, a gyártási idő pedig jóval hosszabb lett, ez egy kiskiadónak nem egy nagy öröm, mivel nekünk nincs annyi pénzünk, hogy mindegy legyen, hogy meddig áll benn a pénz a gyártásban, és mikor tudom elkezdeni árulni. Emellett a multik tényleg öntik a kiadványokat a piacra, és élő ember nem tudja lekövetni, főleg nem megfizetni. Amikor újra elkezdtünk vinyleket kiadni, az első években egy meghatározható, több százas közönség vette meg őket a megjelenés körül, az utóbbi egy-két évben ez a folyamat nagyon lelassult.
Mennyi időt kell most várni egy vinylre?
16-18 hét a gyártás teszt nélkül, teszttel együtt kétszer annyi. Ez iszonyatosan sok. Nemcsak a pénz miatt, hanem lelkileg is. Egy underground kiadó svungból, lelkesedésből dolgozik, de azt nem lehet úgy, hogy rálelkesedsz valamire, beleadsz apait-anyait, előkészíted, majd fél évig várod a lemezt, és kénytelen vagy közben mással foglalkozni. Megtörik a lendület, és ez eléggé nehézzé teszi ezt.
A Trottel 30. születésnapja alkalmából lesznek kiadványok, koncertek is, viszont több interjúban is olvastam, hogy nem szeretsz nosztalgiázni és ünnepelni. Miért döntöttél mégis úgy, hogy most legyen egy ilyen jubileum?
Tényleg nem szoktam ünnepelni, de az undergroundban nincsenek törvényszerűségek. Sosem ünnepeltünk semmilyen jubileumot, de tavaly valahogy eszembe jutott, hogy 2022-ben 30 éves a Trottel Records, és valami miatt rálelkesedtem erre. A kiadványok közül az egyik a szibériai sorozat második része, ez autentikus folk, áprilistól kapható az 1991-es dupla Trottel (The Final Salute In The Name Of Human Misery), ami persze kijöhetett volna tavaly is a megjelenés 30. évfordulójára is, de hát ez van, itt a káosz uralkodik. Ami a dokumentációkat illeti: megjelenik az AMD 1989-es német koncertfelvétele, ennek a Dürer-kertben lesz a bemutatója. Egy francia zenekar, a Kaophonic Tribu törzsi-elektronikus anyaga is kijön. A jubileum abból a szempontból nem számít túl sokat, hogy a kiadványok nem ebből az apropóból vannak, ezeket egyébként is terveztem. Lesznek koncertek nemcsak itthon, hanem Lengyelországban, Szlovákiában és Horvátországban is, ahol a Trottel, a talayapa nevű duónk és időnként a Korai Electric is fellép. A talayapával egy másik jubileumra, a választásokra egy új műsorral is készülünk, ami a Kollektív bégetés dinamikája címre hallgat.
A te neved mind a Trottel zenekarral, mind a kiadóval eléggé összeforrt. A Trottel Recordsnál voltak, akik segítettek neked időnként, vagy ez mindig a te projekted volt?
A nagy álom az volt, hogy ezt a Trottel zenekar együtt csinálja, mint ahogy egyes példaképnek számító együtteseknél. De nagyon kevés ilyen van, amikor ezt egy kollektíva így tolja ezerrel együtt, és nálunk is az előfordult, hogy a négy jóbarát közül nem mindenkinek volt affinitása, kedve, türelme és energiája ehhez. A kalózkodást az énekesnőnkkel, Asztalos Ildivel ketten kezdtük el, és szerettük volna, ha a zenekar többi tagja is részt vesz benne, de ez nem így alakult. 1992-re Ildi már nem volt a zenekarban, úgyhogy a céget Kaktusszal (Kakuszi György – a szerk.), a gitárosunkkal ketten alapítottuk, évekig úgy működtünk, hogy én voltam a kiadó, ő meg a terjesztő, majd egy idő után Kaktusz lelki támasszá avanzsált. Voltak még emberek, akikkel együtt dolgoztunk, például Gallasz Józsival három évig, aki annak idején a Kispálnak a menedzsere volt. Voltak még különböző barátok, akik besegítettek, de nem olyan könnyű egy kiadót folyamatosan tolni, és akinek az élethelyzete megváltozik, az egy idő után lekapcsolódik, úgyhogy gyakorlatilag megannyi ideje egyedül működtetem.
Ez nem rossz?
Megvan a jó és a rossz oldala is. A jó oldala az, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez, a rossz pedig az, hogy néha az ember besokall attól, hogy egyedül dolgozik. De én mindig úgy voltam vele, hogy partneri viszonyban szívesen dolgozom együtt társakkal, de nekem az morálisan nem fér bele, hogy valaki az alkalmazottam legyen alá-fölérendelt viszonyban. Én sem szeretek senki alá rendelődni, igyekeztem mindig elkerülni az életben azt, hogy főnökeim legyenek, de azt sem akartam, hogy bárki az alárendeltem legyen, ez az undergroundtól amúgy is idegen.
Miért ódzkodsz attól, hogy valaki az alárendelted legyen?
Külföldön talán meg lehetne oldani, de Magyarországon ahhoz, hogy te tulajdonosként jól megéljél, ahhoz valószínűleg az alkalmazottadnak kurva keveset kell adj. Ha meg ugyanannyit adsz, akkor meg gallyra megy az egész, és nem tud működni.
