Kelemen Kristóf rendező-dramaturg (Magyar akác, Megfigyelők) legújabb előadásában a szülővárosában tart szubjektív idegenvezetést, és bemutatja Pécs szobortörténeteit, amit a közönség a Trafóból követhet élőben február 15-én. A NIKÉ, szabadságunk szobra azt mutatja be, miként kerülnek be a politikai diskurzusba a köztéri emlékművek, és reflektál a Pécset sújtó elvándorlásra is, miközben a rendező személyes történetei is meg-megjelennek. Kelemen Kristóffal beszélgettünk az előadásról, a politika kultúrában betöltött szerepéről, valamint a munkásosztály és a színház kapcsolatáról.
– Mikor és minek a hatására kezdtél el foglalkozni a szülővárosod szobraival és azok történetével?
Az előadás eredetileg a Trafó Liberty fesztiváljára készült, amely a negyvenes évek végén Magyarországra érkező görög menekültek témáját járta körül. A Trafó megkeresett, hogy készítsek egy előadást a fesztiválra, amikor a koronavírus első hulláma idején épp a szülővárosomban voltam, Pécsett. A kutyánkat a Mecsekben sétáltattam, és egyszer csak realizáltam, hogy a leghíresebb pécsi emlékmű, a Niké-szobor alkotója is görög menekült volt, Makrisz Agamemnon. Innen indult el a gondolkodásom. A projektben arra fókuszáltam, hogy milyen a viszonyom a szülővárosomhoz és Pécs köztéri szobrokban megjelenő emlékezetéhez.
– Van olyan szobor, aminek a sorsa, története kifejezetten megérintett vagy feldühített?
Az előadásban szó esik a pécsi Lenin-szoborról, amit a lebontása után húsz évig a Pécs Holding telephelyén tároltak, majd egy hadiipari múzeumba került. Az ország tele van ledöntött és különböző raktárakban vagy hátsó udvarokban elhelyezett Lenin-szobrokkal. A Köztérkép oldalán található fotókon látszik, hogy sokszor milyen rossz körülmények között tárolják ezeket. Megérintett, hogy hogyan pusztulnak és tűnek el annak a személynek a mementói, aki óriási hatást gyakorolt a huszadik század politikai gondolkozására.
– Hogyan változott a szülővárosodhoz való viszonyod a kutatás során?
A szülővárosomban töltött húsz év alatt sosem gondolkodtam el azon, hogy Pécs sokáig bányászváros volt. A bányászatnak köszönhető, hogy a városban elindultak különböző kulturális és infrastrukturális fejlesztések is. Ennek ellenére a rendszerváltás óta a bányászmúlt nem része markánsan Pécs imázsának.
– A NIKÉ nem szokványos színházi előadás. Keveredik benne a dokumentumszínház, a városi séták és az influenszervideók stílusa. Hogyan találtad meg a végleges formát?
A gondolataimat az szervezte meg, amikor úgy döntöttem, hogy egy Pécsről történő élő bejelentkezés lesz a kerete a projektnek, amit a közönség a Trafóból követhet, miközben én a város köztereit járom. Tehát az előadás egy virtuális felületen születik meg, miközben bizonyos pontokon a Trafó terével is kapcsolatba kerülök. Gondolkodtam, hogyan lehetne kísérletezni az élőzéssel, ezért sok influenszervideót néztem, és kipróbáltam különböző telefonos alkalmazásokat, például augmented reality (kiterjesztett valóság – a szerk.) appokat, amik egy meglévő fizikai térre vetítenek virtuális réteget. Az idegenvezetést szimultán kevert elektronikus zene kíséri, miközben különböző vizuális rétegeket pakolunk a kamera által közvetített képre. Ahogy a Liberty fesztiválon, úgy most is teljesen élő lesz az előadás, annyi különbséggel, hogy ezúttal végig az esti sötétségben járom majd Pécs tereit.
– Egy interjúban említetted, hogy a kutatás során a munkásosztályt érintő kérdések is felvetődtek, ami szerinted a magyar színház adóssága. Vajon miért nem jelenik meg jóbban ez a téma a színházban?
A rendszerváltás után a munkásosztály olyan fogalommá vált, amit a legtöbben maguk mögött akartak hagyni, emiatt a társadalmi diskurzusban egyre kevesebb szó esett a munkásosztályról, mint közösségről. Ennek hatására a színházból nagyrészt eltűntek a munkások témái, problémái, ami jól tetten érhető például abban, hogy többnyire komikusan ábrázolják őket. Az utóbbi években látható Tar Sándor-feldolgozások valamelyest enyhítettek ezen a hiányon. Fontosnak tartom, hogy másképpen, de újra beszéljünk munkásosztályról. Például Bartha Eszter szociológus tanulmányait olvastam a témában, és ezekből az derült ki számomra, hogy a jelenlegi kormány sikere többek között annak is köszönhető, hogy jól érzékelik, milyen nehézségekkel küzd a magára hagyott munkásosztály, és milyen hívószavakkal lehet aktivizálni őket.
– Az előadásban szóba kerül többek között a Weöres Sándor-szobor is. Szerinted minek köszönhető, hogy olyan kulturális személyiségek szobrai is a politikai pártok kereszttüzébe kerülnek, akik ideológiai, politikai szempontból nem voltak megosztó szereplők?
Alapvetően három szobor szervezi az előadást. Az egyik a Felszabadulási emlékmű, ami a szovjet „felszabadítás” harminc éves évfordulójára épült, majd később, a rendszerváltás után vesztette el politikai jelentését, és vált Niké-szoborrá. Ez egy nagyon érdekes átalakulás és felejtési folyamat. A Lenin-szobor politikai vonatkozásait nem kell magyarázni. A harmadik a 2014-ben felavatott Weöres Sándor-szobor, ami a körülötte kialakult zavaros finanszírozási ügyek és szakmai kritikák miatt került be a politikai diskurzusba – de azt fontos hangsúlyozni, hogy Weöres személye ebben semmilyen szerepet nem játszott.
– Ez vajon annak a következménye, hogy Magyarország politikailag ennyire polarizálttá vált?
Az egyértelmű, hogy polarizált, de egyrészt a köztér és a politika fogalmai nehezen szétválaszthatók egymástól, másrészt felmerül bennem a kérdés, hogy baj-e, ha eltérő funkciójú szobrok körül politikai viták indulnak el. Az elmúlt években az Egyesült Államokban történt szobordöntések ötszáz éve halott történelmi személyek ellen irányultak, akiknek a gyarmatosítás korabeli felelőssége váltott ki vitákat. Amiatt, hogy az idő múlásával sok témában változik a társadalom gondolkodása, a szobrok bekerülhetnek a politikai térbe, amit nem tartok rossznak. Inkább az a kérdés, hogy hogyan gondolkodunk a politikáról. Sokkal inkább a közösségek önérvényesítéséről kéne szólnia, mint a hatalmi játszmákról.
– Hogyan és milyen arányban jelennek meg az előadásban a szülővárosodhoz kötődő személyes történeteid?
A virtuális idegenvezetés egy része a belvárosban zajlik, ahol felnőttem. A szülőházam mellett is elhaladunk. Sok épülethez van személyes kötődésem, ezekről beszélek az előadásban. Érintem a saját általános iskolai közösségem történetét is. Egy helyi katolikus iskolába jártam, és visszagondolva érdekes volt szembesülni azzal, hogy milyen egyoldalú történelmi tudást kaptunk az államszocialista korszakról. Ez sok ponton összefügg a magyar történelmi emlékezet furcsa porózusságával, ami remekül demonstrálható a köztéri szobrok történeteivel.
– Az előadást augusztusban már láthatta a Görög Befogadás Fesztivál közönsége. Milyenek voltak a visszajelzések a pécsiek részéről?
Az előadás egyik felütése, hogy óriási az elvándorlás a városból, aminek az egyik oka, hogy a bezárt bányák okozta komoly munkahelyhiányt a rendszerváltás óta nem sikerült igazán orvosolni. Azt tapasztaltam, hogy azok számára, akik Pécsen laktak vagy laknak, az előadás szomorú rétegei így eggyel hangsúlyosabbá váltak. Nyilván korlátot jelentett, hogy az idegenvezetést csak a Trafóban lehetett követni, ezért a pécsiek kevésbé jutottak el rá – gondolkodunk, hogyan lehetne Pécsett is bemutatni.
– Gondoltál rá, hogy a budapesti szobrok történetét is bemutatod egy hasonló projekten?
Mivel az előadás erősen kötődik Pécshez és a saját személyes történetemhez, nem merült fel, hogy Budapestre adaptálható lenne. Ugyanakkor a fővárosnak is vannak érdekes szobortörténetei, tehát egy másfajta projektet budapesti szobrokkal el tudnék képzelni. Sőt, más vidéki emlékművekkel is, hiszen a vidékről való bejelentkezéssel az is volt a célom, hogy megpiszkáljam a centrum-periféria, főváros-vidék polémiát.
- Még több Kelemen Kristóf a Librariuson
