+ Interjú

A múltbéli traumák a legalattomosabb beidegződésekben bukkannak elő – Interjú Kelemen Kristóf színházi rendezővel

A múltbéli traumák a legalattomosabb beidegződésekben bukkannak elő, például a bizalmatlanság, a paranoia a mostani fiatal generációban is tetten érhető – mondja Kelemen Kristóf rendező, a Radnóti Színház dramaturgja, akivel a Trafóban jelenleg futó két előadásáról beszélgettünk.

fotó: Csányi Krisztina

“A mai magyar kultúrpolitika nem szereti, ha a művészek tükröt mutatnak. Ez is az államszocializmusból maradt rossz beidegződés, hiszen a demokrácia lényege pont a dialógus”

– mondja Kelemen Kristóf rendező, a Radnóti Színház dramaturgja, akinek jelenleg két előadása is fut a Trafóban: a Magyar akác a mai magyar politikai közbeszéd elé állít görbe tükröt (a darab kapcsán készült tavalyi interjúnk itt olvasható), a Megfigyelők pedig az ügynökkérdést járja körül úgy, hogy közben a modern megfigyelés témájára is reflektál. Kelemen Kristóffal beszélgetve szóba került a történelem okozta traumák hatása, a hazai közélet és a színház kapcsolata, valamint mesélt arról is, hogyan fogadták külföldön a Magyar akácot. Interjú.

– Februárban megkaptad a Kortárs Magyar Dráma-díjat a Megfigyelőkért. Mit jelent számodra ez az elismerés?

Fontos kezdeményezésnek tartom. Radnóti Zsuzsa a Kossuth-díja mellé járó juttatásából egy alapítványt hozott létre (Alapítvány a kortárs magyar drámákért), amelynek kuratóriuma a közéleti témákkal foglalkozó vagy a magyar történelmi múltat feldolgozó darabokat díjazza, elősegítve ezzel azt, hogy plusz láthatóságot kapjanak az efféle, sokszor kockázatos vállalkozások.

Drubina Orsolya fotója

– A Magyar akác, a Megfigyelők és a Borkóstolással egybekötött tehetséggondozás is erősen reflektál a közéleti eseményekre. Rendezőként alapkoncepció volt számodra, hogy közéleti kérdésekkel is foglalkozz, vagy egyszerűen csak ezek a témák inspiráltak?

A színház a jelenben létezik, a jelenben hat igazán – egy videófelvétel sosem adja vissza az élő pillanatokat –, ezért evidenciának érzem, hogy reflektáljon arra, amiben most élünk, legyen szó akár közéleti vagy közérzeti kérdésekről. Fontosnak tartom az új kortárs drámák jelenlétét, főleg mivel a magyar színházi hagyományban mindig kicsit háttérbe vannak szorítva – a jól ismert klasszikus művekkel szemben.

– A Megfigyelők az ügynökkérdést dolgozza fel. Miért érdekel a téma?

A Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori képzésére járok, ahol a témám az SZFE története az államszocializmus idején. Sokat kutattam az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, amely a korszak tárgyalásához fontos adalékokat szolgáltat, és egyre több dolog eszembe jutott ezekről a megsárgult, sokszor helytelen helyesírással legépelt ügynökjelentésekről. Főleg az azokban tárgyalt helyzetek hétköznapisága fogott meg.

Kelemen Kristóf Megfigyelők című előadása – fotó: Csányi Krisztina

– Mi volt a legnagyobb meglepetés számodra a kutatómunka során?

Például az, hogy az ügynöki munka mai értelemben felért egy félállással. Meg kellett szervezni a találkozókat a tartótiszttel és a megfigyelt személyekkel, majd megírni a jelentéseket, mindezt folyamatos szerepjátszással és hazugsággal kitakarva. Bár a tartótisztek és az ügynökök általában nyilvános helyeken találkoztak, a titkos jelzések és előre kitalált fedősztorik miatt egyfajta színjáték zajlott a nyilvánosság előtt. Azt gondolnánk, hogy az ügynökhálózat egy titkos, földalatti szervezet volt, holott a felszínen zajlott, láthatatlanul. E hétköznapi momentumokon keresztül sokkal jobban megérthető az érintett személyek pszichéje.

– “Nagyon sok beidegződést és reflexet megörököltünk az államszocialista korszakból, és ezek tovább élnek” – mondtad egy interjúban. Mennyire tudja feloldani ezeket a beidegződéseket a színház?

Olyan módon képes feloldani, hogy beszélgetést generál, szembesíti a nézőt bizonyos szélsőséges emberi helyzetekkel és átélhetővé teszi azokat. Magyarországon a közösségi emlékezet sok ponton hiányos, a saját generációm számára a történelem nehezen hozzáférhető, pedig pont ennek ismerete segítené a saját élethelyzeteink átértékelését. Az ügynökkérdés kapcsán is inkább fekete-fehér, lezárt elképzelések élnek az emberek fejében, és az, aki nem közvetlenül érintett, általában eltartja magától a belehelyezkedést. Az involválódás segít, hogy belülről értsük meg ezeket a helyzeteket.

– Tehát valamelyest árnyalni szeretnéd azt a képet, ami az ügynökkérdés kapcsán kialakult az emberekben.

Igen. Természetesen számos művészeti alkotás foglalkozik a témával, és nem állítom, hogy nekik ne lenne ugyanez a céljuk. Én a hétköznapok szintjén, a privát életben és az alig látható gesztusokban szerettem volna bemutatni az ügynöki munkát. A múltbéli traumák a legalattomosabb beidegződésekben bukkannak elő, például a bizalmatlanság, a paranoia a mostani fiatal generációban is tetten érhető, és amikor felidézünk egy 60-as évekbeli történetet, annak tükrében talán magunkat is jobban kiismerhetjük.

Kelemen Kristóf Megfigyelők című előadása – fotó: Csányi Krisztina

– Szerinted hogyan öröklődik a trauma?

A hétköznapi kommunikációban visszük tovább. Éltem valamennyit Németországban, amikor Erasmus-ösztöndíjjal Münchenben tanultam, és ott jöttem rá, hogy milyen sok valóságtól elrugaszkodott paranoia működik bennem, automatikusan, azzal kapcsolatban, hogy milyennek látnak mások. Rájöttem, hogy én vetítem rá az emberekre és a szituációkra ezeket az érzéseket, amelyek az itthoni tapasztalatokból táplálkoznak. Azt láttam, hogy Németországban egy jóval felszabadultabb közélet és kommunikációs kultúra uralkodik, mint Magyarországon.

– A Megfigyelők arra is reflektál, hogy az okostelefonok korában nagyon egyszerű megfigyelni az embereket. Valóban ennyire rémisztő lenne a helyzet?

Az biztos, hogy technikailag minden adott a társadalom megfigyeléséhez, de mivel a legtöbben nem értenek hozzá, nem látják át ezeket a jelenségeket, számos összeesküvés-elmélet születik. Az biztos, hogy fontos valamennyire résen lenni. Míg annak idején privát kapcsolatok mentén szerveződő besúgórendszer működött, ma a legtöbben önként osztanak meg magukról információkat a közösségi médiában, és eközben lehet, hogy tudat alatt, észrevétlenül megváltozik a privát szférához és a valósághoz való viszonyuk is, az azzal kapcsolatos elvárásaik.

– A Magyar akácot több nemzetközi fesztiválon is bemutattátok. Hogyan fogadták?

Először az Off Europa Festivalon Lipcsében, Drezdában és Chemnitzben jártunk vele, majd a svájci Theaterfestival Basel programjában, a Nyitrai Színházi Fesztiválon és a brüsszeli BOZAR-ban játszottuk el. Úgy láttam, hogy nemzetközi terepen is meg tudott szólalni az előadás, és értették a humorát is. Elsőre azt gondolnánk, hogy a Magyar akác tipikusan magyar közéleti témákkal foglalkozik, valójában az akác szimbólumán keresztül az előadás bemutatja a mítoszépítés folyamatát, és hogy egy mozgalom miként írja meg saját történelmét. Ezek olyan általános érvényű témák, amelyek bárki számára érdekesek lehetnek. Továbbá úgy látom, hogy a külföldieket érdekli, hogy mi történik Magyarországon, az előadások utáni közönségtalálkozókon rendszeresen megkérdezik, hogy milyennek látjuk a hazai közéletet. Májusban ismét látható lesz Budapesten az előadás, ősszel pedig további külföldi állomások következnek, Frankfurtba, Münchenbe és Prágába kaptunk meghívást.

A Magyar akác előadása – fotó: Csányi Krisztina

– Ahogy egy interjúban te is említetted, egyre kevesebb előadás foglalkozik a hazai közélettel és politikával. Mi lehet ennek az oka?

A magyar színházi hagyományban általában a meglévő drámák mentén gondolkodunk az alkotásról, és ahogy korábban is említettem, a klasszikusok élveznek előnyt, amelyek áthallásosan ugyan reflektálhatnak a mai magyar közéletre, de mégsem olyan direkt módon, mint egy kortárs dráma. Szerintem az én generációmnak kell kezdeményeznie, hogy minél több jelenkorban játszódó kortárs mű szülessen, továbbá hogy teret kapjanak a különböző témák mentén szerveződő, nem irodalmi alapú projektek is. A közéleti témák alatt szerintem érthetünk általános emberi történeteket is, de ha aktuális társadalmi kérdések kerülnek elő, gyakran belefuthatunk a politika mint szimbolikus terep vizsgálatába. A mai magyar kultúrpolitika pedig nem szereti, ha a művészek ilyen értelemben tükröt mutatnak. Ez is az államszocializmusból maradt rossz beidegződés, hiszen a demokrácia lényege pont a dialógus. Egy demokráciában a művészek bátran lehetnek kritikusak, megfogalmazhatnak állításokat, amely nem feltétlenül támadás vagy területfoglalás, hanem kulcsa egy társadalom fejlődésének.

– Németországban is igyekszel minél többet járni színházba. Mit tudtál „ellesni” tőlük? Mi az az attitűd, amit a hazai színházi alkotók is átvehetnének?

Alapvetően az a hozzáállás, hogy minden, ami más, kitágíthatja a horizontunkat, a gondolkodásunkat. Németországban például sokkal inkább jellemző, hogy az alkotók és az előadók közösen gondolkodnak, és az előadás struktúrája és szövege a próbafolyamat közben áll össze. Sokkal többféle munkametódus van, így formailag is gazdagabb a színházak műsora. Minél változatosabb az, amit látok, annál könnyebb szabadjára engednem a saját alkotói fantáziámat.

  • A Magyar akác május 22-én és 23-án látható a Trafóban 20:00-kor.
A múltbéli traumák a legalattomosabb beidegződésekben bukkannak elő – Interjú Kelemen Kristóf színházi rendezővel
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top