Kinga Wojdalska és a Budafoki Dohnányi Zenekar közös koncertje
Erich Wolfgang Korngold és Carl August Nielsen mindketten régen élt zeneszerzők, akiket kevesebbet játszanak, mint az “elsővonalbeli” klasszikusokat. Most a Budafoki Dohnányi Zenekar hozza el a műveiket a Müpa közönségének január 23-án, ráadásul egy harmadik zenemű társaságában, amelynek viszont nagyon is él a szerzője, és egy hangszerrel a középpontban, amely máskor – akárcsak az említett komponisták – inkább a háttérbe szorul. Kinga Wojdalska brácsaművésszel beszélgettem a szerepéről a koncerten, a John Williamshez fűződő érzelmeiről, illetve a brácsaszólók múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
Milyen érzés, hogy nemsokára Budapestre látogatsz?
Nagyon izgalmas! Az egyik kedvenc helyem, szerintem van benne valami különleges frissesség. Legutóbb nyáron voltam ott, szóval a mostani út más lesz, de annyira tetszik sok minden, például az építészet, a csodálatos városképek. Úgy érzem, különös kapcsolatom van a magyarokkal, amiben nyilván a közös történelem is közrejátszik. Mindig könnyen szóba elegyedtem a helyiekkel, és nagyszerű ez a lehetőség, hogy magyar zenészekkel dolgozhatok együtt.
Ki választotta ezt a három komponistát?
A szervezők mondták nekem, hogy John Williams brácsaversenyét kellene majd játszanom. Az első reakcióm az volt: micsoda, John Williams, a Star Wars zeneszerzője? Utána rákerestem a darabra és nagyon tetszett, már csak azért is, mert szeretek nem annyira szem előtt lévő műveket játszani. Általában van egy standard repertoár, mindenki ugyanazokat keresi közönségként és zenészként is, de még annyi minden várja, hogy felfedezzük, főleg a XX. és XXI. századból. Úgyhogy nagyon örülök, hogy így alakult, és megismerhettem ezt a versenyművet.
John Williams a Star Wars mellett még jó sok filmzenét írt: a Cápához, az ET-hez, a Jurassic Parkhoz, pár Harry Potter filmhez, a Schindler listájához, Indiana Joneshoz, és így tovább…
Valóban, pont azért lepett meg a brácsaverseny, mert Williams inkább filmzeneszerzőként él a köztudatban. De aztán rájöttem, hogy más versenyműveket is írt már, egy hegedűversenyét például nemrég mutatta be a német Anna-Sophie Mutter. A kotta előszavában Williams azt írja, hogy szeretett volna alulreprezentált hangszereknek írni. A brácsa tényleg az, kevesen írnak rá szólódarabot.
Van valami története ennek a darabnak?
Itt van nálam a kotta, benne az előbb említett előszóval, amely sokat elárul Williams motivációjáról. Azt írja, hogy a brácsa “a legszebb és legkifejezőbb hangszerek egyike”, amelyhez túl kevés szólóművet írtak, és ez nagy kár. Egyszer a Bostoni Szimfonikusokat vezényelte, és nagy hatást tett rá az első brácsásuk, Cathy Basrak, úgyhogy írt neki egy darabot.
Mi lehet az oka annak, hogy olyan kevés versenymű született brácsára a zenetörténet során?
Úgy tudom, a brácsa csak a legújabb időkben lett szólóhangszer. Klasszikus versenyműveket leginkább más hangszerekre írtak a zeneszerzők: Mozart, Haydn, Beethoven például a hegedűt preferálták, Mozart Sinfonia Concertante című műve egy ritka ellenpélda. A brácsa évszázadokon keresztül háttérbe szorult, csak a romantikusok kezdték úgy-ahogy felfedezni. A repertoár legnagyobb fejlődése a XX. században zajlott, amikor legendás szólisták, mint Primrose, Tertis, Aronowitz vagy Hindemith, újra felfedezték ezt a hangszert. Hindemith zeneszerzőként is aktív volt, és előadta a saját legújabb darabjait. Az ő kísérletező kedve hatására egyre több szokatlan, újszerűen ható mű született brácsára. William Primrose még Jascha Heifetz hegedűvirtuozitására is jó hatással volt, aki rengeteg darabot átdolgozott brácsára. De még mindig kevesebb az eredetileg is brácsára szánt zene, és nincs is túl sok brácsás, hogy előadja őket. Én afféle missziómnak tekintem, hogy növeljem a hangszer ismertségét és a lehető legjobb fényben tüntessem fel a színpadon.
Miért lettél egyáltalán brácsaművész?
Mint oly sokan, én is hegedűvel kezdtrem hét és tizenkét éves korom között, de aztán váltottam a brácsára. A tanárom ajánlotta, mondván, hogy szerencsére magas vagyok, hosszúak a karjaim, ami jobban illik a brácsához. Mivel brácsásból kevesebb van, ez az egész pályámat másfelé terelte, mintha egy lennék a rengeteg hegedűs közül. Az, hogy hangszert váltottam, életem talán legjobb döntése volt, és ma is nagyon hálás vagyok az említett tanárnak ezért a nagyszerű tanácsért.
Visszatérve John Williamshez: ez a klasszikus zenemű kapcsolható valahogyan a filmes munkáihoz?
Igen is meg nem is. Eleinte meghallgattam pár felvételt, és magával ragadott, micsoda harmóniákat vonultat fel a zenekarral. Nem volt annyira filmzeneszerű, mint amit vártam, sőt, ez a darab nagyon más is, mint a filmzenék. Szerintem Williams eléggé elhagyhatta a komfortzónáját, amikor megírta ezt a darabot, mert a stílusa nagyon más, mint amit megszokhattunk tőle. Ha filmnek dolgozik, nyilván más a helyzet, hiszen ott már meglévő képekhez születik a zene. Egy versenyműnél viszont nincs ilyesmi, és a zeneszerző, majd később a szólózenész az elsők, akik kihoznak a darabból valamit.
Akkor itt egy kis feladat: te milyen képeket társítanál ehhez a zenéhez?
A darab három tételből áll, amelyek nagyon különböznek egymástól. A harmadik a leglíraibb, engem az emlékeztet leginkább a filmzenére. Rengeteg énekes rész van benne és hosszú frázisok. Nehéz hozzá képet találni, hiszen annyira hullámzó, úgyhogy leginkább a természethez társítanám, talán valami vízhez. A második tétel a legritmusosabb, legkontrolláltabb, őrült zene. Olyan, mint egy kviddicsmeccs a Harry Potterben! Az első tételnek rengeteg rétege van, mint a színek, amelyek folyamatosan változnak. Ehhez valami hatalmasat képzelek el, például egy tájképet rengeteg részlettel. Nagyon izgalmas ez a darab, mert a sok apró eleme ezerféle módon kapcsolódik egymáshoz.
Feltűnő, hogy az emberek milyen sokszor rokonítják a klasszikus zenét a természethez.
Amikor játszom, gyakran valami személyes életeseményt vagy a saját érzelmeimet kötöm össze a zenével. De ennél a versenyműnél inkább azt érzem, hogy ez egy sokkal nagyobb és szélesebb kép. Igencsak különbözik mindentől, amit eddig játszottam valaha is, de nagyon várom már, hogy a zenekarral együtt fellépjek vele.
Ez nagy kihívás is neked, nem?
Bizonyos szempontból igen, mert szerencsére nagyon elfoglalt vagyok a fellépésekkel, és így folyamatosan bővül a repertoárom mindenféle fantasztikus darabbal. Benne vagyok a Brompton String Quartetben, egy angliai zenekarban, akikkel tavaly rengeteget koncerteztünk. A sok kamarazene mellé elég nehéz emellett még a szólóművekre is időt szakítani, úgyhogy jól kell beosztanom az időmet. Három országban is otthon vagyok, hiszen Anglia mellett Svájchoz is kötnek munkák, Lengyelországhoz pedig a családom, amivel fáradtság, nehézségek is járnak, de igazi csodák is. Szeretem, ha boldoggá tehetem a közönséget a zenével, és nekem is nagy örömet szerez, hogy ezt hamarosan Budapesten tehetem meg.
