A zenetörténet egyik legrejtélyesebb és legünnepeltebb műve csendül fel az áprilisi Bartók Tavasz fesztiválon a legendás holland karmester, Ton Koopman és az általa alapított Amszterdami Barokk Zenekar és Kórus interpretációjában. Miért írt a lutheránus zeneszerző, a lipcsei Tamás-templom karnagya monumentális, latin nyelvű, katolikus misét? Miért nyúlt vissza évtizedekkel korábban komponált műveihez, hogy a halála előtt újraértelmezze őket? És hallhatta-e egyáltalán Bach ezt a több mint kétórás remekművet?
A h-moll mise keletkezése a zenetörténet egyik nagy rejtélye. Bach a halála előtti évben, 1749-ben fejezte be, és a komponálás során számos korábbi művét felhasználta és átdolgozta. A Sanctus, a Kyrie és Gloria ekkor már hosszú évek óta létezett. Az 1724-ben komponált Sanctust egy lipcsei karácsonyi istentisztelet részeként adták elő. Bach 1733-ban írta meg a Kyrie és a Gloria részekből álló Missát az ebben az évben beiktatott szászországi választófejedelem, Frigyes Ágost számára, akitől udvari zeneszerzői címet remélt – és később kapott is. Elképzelhető, hogy a szomorú, panaszos hangvételű Kyrie az előző választófejedelem, II. Ágost halálát gyászolja, a diadalmas Gloria pedig az új uralkodót ünnepli.
Ezeknek a műveknek a keletkezésében még nem lenne semmi furcsa, mert a Kyrie és Gloria az evangélikus liturgia része is. Az viszont a mai napig nem teljesen világos, miért döntött úgy az 1740-es évek végén az akkor már idős és hanyatló egészségű zeneszerző, hogy újra előveszi ezeket a műveket, és a katolikus liturgia szerinti, több mint kétórás nagymisévé bővíti ki őket.
Talán egy katolikus templom számára komponálta? Nem valószínű, mert a szászországi katolikusok nem kedvelték a hosszú miséket, az evangélikusok többórás istentiszteleteivel ellentétben a katolikus templomokban általában legfeljebb egy óráig tartott a szertartás. Vagy talán egy koronázásra készülhetett? Akkoriban azonban nem számítottak koronázásra a környéken. Ton Koopman egy berlini koncert előtti interjúban elmondta, hogy szerinte mi a legvalószínűbb magyarázat. 1749-ben egy von Sporck nevű bohémiai gróf levelet írt Bachnak. Fennmaradt egy feljegyzés, amely szerint ezt a levelet kézbesítették, de arról semmit nem tudunk, hogy mi állhatott benne. Egy Michael Maul nevű zenetörténész feltételezése szerint a gróf a Szent Cecília-napi bécsi jótékonysági koncertsorozatra rendelhetett zenét Bachtól, márpedig ezeken a koncerteken kifejezetten szerették a monumentális, nagy apparátust megmozgató műveket. Talán ezért keletkezett a h-moll mise.
Bach tehát elővette a Sanctust, a Kyriét és a Gloriát, de a mise további részeinek komponálásakor is a saját korábbi műveihez nyúlt vissza, átírva és frissítve őket. A Crucifixus például a BWV 12-es korai weimari kantátából származik, amely még 1714-ben keletkezett, de a zeneszerző a végéhez hozzáírt néhány ütemet. Koopman szerint ez
„a legmodernebb zene, amit Bach valaha írt, és ezek a pillanatok egyszerűen leírhatatlanul csodálatosak”.
Bach egész életművét szintetizálja ebben a műben, amely rendkívül sokszínű és sokféle, ugyanakkor harmonikus egészet alkot. Nagyszabású kórustételek, a reneszánsz zenét és a gregoriánt idéző részek, bensőséges, szárnyaló áriák, fúgák és táncok adják össze azt a szimmetrikus szerkezetet, amelynek a közepén a Credo, a hit kinyilatkoztatása, annak közepén pedig a Crucifixus passacagliája – a h-moll mise legrégebbi, eredetileg 1714-ből származó része – áll.
A h-moll mise komponálásakor Bach már nagyon beteg volt, ami a kézírásán is egyértelműen látszik: úgy formálta a betűket, mint egy írni épp hogy csak tanuló gyerek, és nem sokkal ezután a látását is elvesztette. A h-moll mise volt az utolsó jelentős műve. Életében nem adták elő, sőt halála után több mint száz évig nem volt hallható. Bár egyes részletei itt-ott felcsendültek az évtizedek során, teljes egészében először csak 1859-ben hangzott el.
A h-moll mise nem csak időtartamában, hanem a felvonultatott apparátusban is monumentális: két kórus és számtalan fúvós jelenik meg a zenekar és az énekes szólisták mellett.
„A lehető legszínesebb mű”
– fogalmazott Ton Koopman, aki hosszú évtizedek után sem vesztette el a szinte gyermeki lelkesedését Bach művészete iránt. A számtalan díjjal kitüntetett karmester előadásaiban kézzelfogható a végtelen tisztelet Bach zenéjével szemben. Minden rezdülésében tettenérhető az az intellektuális öröm, amit ez a zene jelent: széles mosollyal, ragyogó szemmel vezényel, és boldog áhítat ül ki az arcára, ami a hallgatót is magával ragadja.
Korunk egyik legnagyobb Bach-szakértője, a csembaló- és orgonaművész, zenetudós és karmester Ton Koopman mindössze 25 éves volt, amikor 1979-ben megalapította az Amszterdami Barokk Zenekart. Koopman, aki orgonistaként és csembalistaként gyakran ad szólókoncerteket is – Budapesten például 2016-ban szólaltatta meg Bach és Buxtehude műveit a Müpa hatalmas orgonáján – 1992-ben az Amszterdami Barokk Kórust is életre hívta. A két együttes élén azóta is megállíthatatlanul szolgálja Bach zenéjét. Együtt lemezre vették a zeneszerző összes fennmaradt kantátáját, és fáradhatatlanul turnézva a világ minden szögletébe elviszik egyházi és világi kantátáit és passióit. E művek mellett a monumentális, megfejthetetlen h-moll mise is gyakran felcsendül a repertoárjukon: 2022. április 16-án a budapesti közönség is meghallgathatja ezt az egyedülálló és életre szóló hatású remekművet Elisabeth Breuer, Maarten Engeltjes, Tilman Lichdi és Klaus Mertens közreműködésével a Müpában.
