December 27-én a Müpában játszik Emir Kusturica és zenekara, a No Smoking Orchestra, amely fontos szerepet játszott a balkáni folk reneszánszában. A cikkben a fergeteges koncertjeiről ismert zenekar kalandos történetét és Kusturica zenei kalandozását járjuk körbe.
A boszniai felmenőkkel is rendelkező Emir Kusturica 1954-ben született Szarajevóban, majd fiatalkorában a prágai székhelyű filmes akadémián tanult. Első nagyjátékfilmjét 1981-ben Jugoszláviában rendezte (Emlékszel Dolly Bellre?). Innentől kezdve sorozatban érkeztek a díjnyertes filmek, köztük A papa szolgálati útra ment (1985), a Cigányok ideje (1988), az amerikai sztárszínészekkel forgatott Arizonai álmodozók (1991), az Underground (1995), és a legnagyobb közönségsikere, a Macskajaj (1998), ami már a No Smoking Orchestra történetével is összefonódik. Azóta is aktívan filmezik (Az élet egy csoda; Tejben, vajban, szerelemben), de az utóbbi két évtizedben zenekarával is rendszeresen turnézik és készít lemezeket.
Kusturica filmjeiben a zene mindig is fontos szerepet töltött be, ám a zenéléssel való viszonya igazán akkor fordult komolyra, amikor megszakította munkakapcsolatát a Cigányok ideje, az Arizonai álmodozók és az Underground filmzenéjét szerző Goran Bregovićcsal, aki korábban a legendás Bijelo Dugme zenekar frontembere volt. A mostanra már Kusturica által vezetett No Smoking Orchestra történetéhez viszont egészen 1979-ig kell visszanyúlni az időben.
Ekkor alakult meg a Zabranjeno pušenje (magyarul: Dohányozni tilos) nevű szarajevói zenekar, a két alapító az akkor még középiskolás Nele Karajlić (eredeti nevén: Nenad Janković) és Sejo Sexon (Davor Sučić) voltak. A két fiatal óriási lelkesedéssel próbálkozott a dalszerzéssel, kezdetben nem túl sok sikerrel, mivel akkoriban még a hangszerek behangolásával is komoly problémáik adódtak. Hamarosan azonban négy főre bővült a zenekar, és 1980 végén megtartották első koncertjüket. A következő években a Zabranjeno pušenje egyre fontosabb részévé vált a pezsgő jugoszláv zenei szcénának és az új primitívnek nevezett mozgalomnak.
https://youtu.be/GiQFR4arYKo
1984-ben készítették el első lemezüket Das Ist Walter címmel. A lemezt kiadó Jugoton nem fűzött nagy reményeket a lendületes újhullámos punkzenét tartalmazó kiadványhoz, de alábecsülték a zenekart: a lemez annyira jól fogyott, hogy rövid időn belül többször is újra kellett nyomni, és a Zabranjeno pušenje országos népszerűségre tett szert. A lemezt követő turné viszont majdnem földbe állította a zenekart: egy rijekai koncerten Karajlić ugyanis azt találta mondani aktuális technikai nehézségeiket illusztrálva, hogy „bekrepált a Marshall, mármint az erősítő”.
Bár a jugoszláv pártvezér, Tito marsall akkor már jó pár éve nem élt, a legtöbben mégis politikai üzenetként értékelték a kijelentést (Sexon egyébként később bevallotta, hogy akkoriban egyáltalán nem használtak Marshall-ládákat), ami miatt a zenekar komoly támadásokat kapott a következő években. A botrány árnyéka következő duplalemezük (Dok čekaš sabah sa šejtanom, 1985) fogadtatására is rányomta a bélyegét.
A Zabranjeno pušenje viszont nem adta fel, a harmadik nagylemezre (Pozdrav iz zemlje Safari) a zenekar jelentős része kicserélődött, és ezen a lemezen basszusgitározott az akkor már Arany Pálma-díjas Kusturica, bár ő filmes elfoglaltságai miatt később nem tudott részt venni az együttes életében. A zenekar még egy albumot készített, és bár egyre nagyobb sikereket értek el, a két alapítótag, Karajlić és Sexon között egyre nagyobb volt a feszültség, emiatt az együttes 1990-ben feloszlott.
A délszláv háború miatt időközben Belgrádba menekült Karaljić 1992-től kezdve Nele Karajlić & Zabranjeno pušenje nevű formációjával újra koncertezni kezdett, ami akkor vált problémássá, amikor Sexon is újra zenekart szervezett szintén Zabranjeno pušenje néven. Ő a mai napig ennél a névnél maradt, Karaljić karrierje viszont ekkor váratlan fordulatot vett.
https://youtu.be/M3MfuFoULYI
Karaljić újra szorosabbra fűzte a munkakapcsolatot Kusturicával, aki új filmjéhez, a Macskajajhoz keresett zeneszerzőket. Karaljić szállította a legnagyobb slágert (Bubamara) a világsikerű filmzenelemezen, amelynek sikerét meglovagolva Kusturica szervezett egy olaszországi turnét Karaljić zenekarának. A turnéhoz ő is csatlakozott akkor még elsősorban showmanként, és ekkor keresztelték át a zenekart hivatalosan Emir Kusturica & The No Smoking Orchestrának.
A zenei vezető továbbra is Karaljić volt 2012-es kiválásáig, viszont az egyre inkább nyíló nemzetközi lehetőségek miatt a zene sokat változott a nyolcvanas évek albumai óta: a balkáni népzenére építő No Smoking Orchestra egyre több világzenei hatást épített a dalaiba, koncertjeik pedig igazi happeningekké váltak. 2001-ben Kusturica egy dokumentumfilmet is rendezett Super 8 Stories címmel a zenekar életéről, amelyben többek között a Clash legendás frontembere, Joe Strummer is vendégeskedik egyik koncertjükön, majd ódákat zeng a No Smoking Orchestráról.
„A zene számomra mindig pontosan annyira fontos és alapvető kifejezési eszköz volt, mint a film. Mindig azt gondoltam, hogy a filmkészítés leginkább a zeneszerzésre hasonlít sokkal inkább, mint az irodalomra vagy más művészeti ágra”
– nyilatkozta Kusturica a zenéhez való viszonyáról 2000-ben a Wanted magazinnak.
Az Emir Kusturica & The No Smoking Orchestra legemblematikusabb lemeze a 2000-ben megjelent Unza Unza Time lett, de természetesen Kusturica filmjeihez is készítettek zenéket (Life Is A Miracle, 2004), valamint részt vettek a párizsi operában a Cigányok idejének színpadra állításában (Emir Kusturica’s Time Of The Gypsies Punk Opera), legutóbbi stúdióalbumuk pedig három éve jelent meg Corps Diplomatique címmel.
