Idén ma láttam először hóesést. Meglepett. Mert még nem voltam túl az őszön, sőt, a nyári emlékek is elevenen élnek. És egyszer csak csupa hó minden. Fúj a szél és hideg van. Mint minden évben hónapokon át. Vagyis nem sokat jelentenének ezek a szavak, ha nem úgy éljük meg őket, mint Kosztolányi „az ónszín égből, a halk éjszakában”-t. Az érzelmek rugalmas kötelein függünk, egyszer lent, egyszer fenn, de a középen mindig áthaladunk. Hallgassuk meg nagymesterünket, hogyan mesél erről (a szerk.):
Kosztolányi Dezső: Téli alkony
Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
1907
