Hettikánia parádés egy birodalom: cirkuszország. Fővárosa Grand Trapéz, gabona helyett rózsát termel, ipara plüssállat-, gumicukor-, hűtőmágnes- és csomagolópapír-gyártástól dübörög. Sikere kulcsa Luigi King, ajnározott és minden földi hibától mentes uralkodója, aki épp harminc éve füröszti népét (tudjukmiben), és ha egyszer meghal, biztosan tigrissé változik. Mulat a Manézs, olvasó, ez alól senki nem vonhatja ki magát. Bödőcs Tiborral a harmadik kötetéről beszélgettünk.
Hettikánia diktatúrája többféle diktatúra jegyeit magán hordozza. Tudatosan kereste az előképeket?
A Covid első hulláma alatt találtam ki az alaphelyzetet. Akkor még nem kezdtem el írni, csak a világot építgettem, a szerkezeten gondolkodtam. A családi részt előbb láttam magam előtt, mint a politikait. Aztán a politikához jött hozzá a cirkuszi szál. Ettől kezdve készültem tudatosan. Márqueztől A pátriárka alkonyát korábban többször is olvastam – ez volt egyébként az író kedvenc könyve önmagától. És persze célkeresztbe került a Meghívás kivégzésre, illetve a Baljós kanyar Nabokovtól M. Nagy Miklós szerkesztőm javaslatára. Elsősorban szépirodalmat fogyasztottam közben, de fontos megemlítenem Szilágyi Ákos írásait a populizmus tárgykörében: azokból sokat tanultam.
Fel tudja idézni azt a pillanatot, amikor belépett a cirkuszos kultúrkör?
A krém bulija volt meg először, kvázi kivilágos kivirradtig jelleggel. Tulajdonképpen a mulatság köré írtam a történetet, ami végül nagyobb lett, mint terveztem. Csak az ünnepséget írtam volna, de ha már felébredt Luigi, utána reggelizni indult, utána pedig muszáj volt a tévéjébe fáradnia interjút adni, és így tovább. Eredetileg valamilyen fajta üzletember lett volna, aztán kapott egy cirkuszt is.
Ki volt a kedvence írás közben, és ki a legkevésbé?
Nem volt kedvencem, minden szereplőt jól esett beszéltetni, illetve rátalálni annak a módjára, hogy maguktól beszéljenek. Luigi körül forog az egész világ, emellett fontos párbeszédekbe bonyolódnak a mellékszereplők. Karl Kraus Az emberiség végnapjai című előadhatatlan, zseniális dráma-óriását olvastam, mikor elkezdtem a harmadik könyvemen mélázni. Azt hittem, hasonlót fogok írni, olyat, ahol csak dumálnak, dumálnak, dumálnak, ontják a, korszerűen szólva, bullshitet, és azzal szépen leleplezik magukat a szereplők. Ez nem így lett, Luigi története más formát követelt, de ha nagyon akarjuk, lehetne párhuzamot, hatásokat kimutatni Kraus dialógusaival. Ezen kívül az esszészerű részek („Ha lenne tengerünk…”) voltak kedvesek.
Mi volt a legnagyobb feladat írás közben?
Erősen törekedtem rá, hogy egyénítsem a szereplők hangját. Balambér, Luigi túlbuzgó balkeze például túlburjánzott, utólag kicsit meg kellett nyesnem, mert a nyelvi ortopédiát a végtelenségig lehetett volna fokozni, csak épp egyben nézve aránytalan volt. Aztán kulcsfontosságú feladat volt végigvinni, hogy tényleg egy napba sűrítsem a cselekményt. Ehhez meg az Ulysses új, nagyszerű fordítása adott nagy-nagy és inspiratív élményt idén.
A teljes interjú elolvasható a Libri Magazinon. Tovább a cikkre
