Stork Natasa felmegy Zsótér Sándor lakására, hogy a rendező instruálja őt a Pilinszky Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvéből készülő előadással kapcsolatban. Férfi-nő, tanár-diák, rendező-színész… Zsótér–Stork. Megannyi szál, megannyi réteg: a minimál díszlettel, a nézőteret is a színpad részéve tévő A nagy kapituláció című darab egyszerre intim és elvont, történeti visszatekintést adó és az adott pillanat spontaneitását felmutató mű. A Kárpáti Péter rendező és a már említett játszók által jegyzett, valóság és fikció határán egyensúlyozó, a Trafóban látható darabról Stork Natasával beszélgettünk.
Hogy készült az előadás?
Körülbelül kilenc hónapon keresztül minden héten találkoztunk, csak olvastuk, elemeztük a Pilinszky-könyvet és beszélgettünk. Négy-öt órás szeánszokat kell elképzelni, amiket diktafonra rögzítettünk. A végén lett vagy ötven órányi anyag, abból rakott össze Péter egy használható, dramaturgiai struktúrával rendelkező szöveget.
Mivel az előadás végig lebegteti, hogy az elhangzottakból mi az, ami valós, mi az, ami nem, adódik a kérdés: mennyi volt az improvizáció ezeken az estéken?
A Pilinszky-könyv volt a vonalvezető, tehát mindig annak kapcsán beszélgettünk. Volt három-négy olyan találkozás, amikor tényleg meglátogattam Zsótért a lakásán, ilyenkor el lehetett kalandozni egy picit. Mutatott például régi fényképeket, ez benne is van az előadásban. Ott az volt az alaphelyzet, hogy Zsótér “rendezi” a kijelölt részt, George Allen történetét. Annyiban mondanám improvizációnak, hogy mindez úgy történt, hogy közben tudtuk, hogy (Kárpáti Péter személyében) ott van valaki, aki ezt az egészet figyeli, hogy hangfelvétel készül, és előbb-utóbb lesz belőle egy szövegkönyv. De nem voltak karakterek, és nem próbáltunk arra törekedni, hogy dramaturgiai íve legyen az egésznek, hogy legyen csattanó. Én csak Zsótérra figyeltem, minden más színészi törekvést igyekeztem kizárni. Péter a legelején azt mondta, hogy képzeljem azt, hogy van egy konzervdoboz, amit nagyon lassan, egy év alatt kell felnyitnom. Amikor egy évvel később kézbe vettük a szövegkönyv első változatát, négy kötetes volt. Első, Második, Harmadik, és Negyedik látogatás. Aztán Péter egyszer csak előállt a végleges verzióval, ettől a ponttól nem beszélhetünk improvizációról. Teljesen kötött a szöveg. Ráadásul belekerültek fiktív elemek, amik keverednek a valós történetekkel.
De akkor maguk a sztorik, vagy a sztorik magja Ti voltatok?
Magunkból indultunk ki, de Péter helyenként áthangolt részeket. Mondok egy példát. Amikor Zsótér mesélte, hogy azt kérte Kunától (Kuna Károly), hogy franciául mondjon el a Varázshegyből egy szöveget, és én rákérdeztem, hogy „Miért franciául?”, akkor erről ő hosszan beszélt, a darabban viszont csak eltűnődik, és annyit válaszol, hogy „Nem tudom”. Ez már Péter ötlete, fikció, játék. A realitás csak úgy és addig érdekes, amíg az előadás célját szolgálja. A mese és a valóság keverése jó színházi effekt. Stimulálja a nézők éberségét, és köze van ahhoz, ami a színészet legizgalmasabb része: én vagyok, és mégsem teljesen. Jó esetben elmosódik a határ köztem és a szerep között.
Ha a kész verzióból kimaradt valami szívednek kedves, akkor mondhattad azt, hogy „de én ezt szerettem a legjobban, ez legyen benne”?
Inkább az volt jellemző, hogy valamit nem szerettem volna, vagy máshogy akartam elmondani.
Tehát ezek nyitott kérdések voltak.
A mai napig felmerülnek ilyenek, mert vannak a szövegkönyvben olyan állítások, amikre én például azóta máshogyan gondolok. Bizonyos dolgokhoz következetesen ragaszkodik Péter, de volt olyan is, amin változtathattunk, amit aktualizálhattunk.
Ezek szerint ezek a karakterek teljesen el tudnak távolodni Tőletek, annak ellenére, hogy azért mégiscsak Stork Natasát játszod, ha egy fiktív verziójában is?
Gyakran viccelődünk azzal, hogy ha nem leszünk jók, Péter lecserél minket. Nehéz lenne elképzelni ebben az előadásban egy beugrást. Egyrészt kell a megfelelő távolság, ott van a polcon a többi szövegkönyv között. Másrészt adott volt már a szöveg létrejötténél, aztán az eljátszásánál is valami nagyon erős kapocs e között a három ember között.
És ez a kapocs honnan jön? Zsótér, ugye, a tanárod volt az egyetemen…
Ritka az olyan találkozás – akár magánéleti, akár szakmai szempontból -, ahol az érdeklődés hosszú évekig fönnmarad. A fene tudja, miért, de valamiért velük azt érzem, hogy jó helyen vagyok, és biztonságos számomra ez a helyzet. Nem kényelmi szempontról beszélek, fiatalabb színésznőként nem volt egyszerű ott ülni két dörzsölt színházi rókával estéken át. De tudtam, hogy velük nem hibázhatok. Úgy értem, hogy ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna, akkor biztosan valami még jobb dolog sül ki belőle.
