Juhász Sándor: Gyerekbosszú…
Nagyon kellemes helyen laktunk gyermekéveim alatt, mert minden, ami számít, elérhető közelségben volt. Ha kellett, öt perc sétával már a Lehel piacon nézegettük a zajos vásári forgatagot, a másik irányban szintén öt perc alatt értük el a Szent István parkot, ahol véget nem érő focizásra találtunk. Ha zsebpénzünk engedte, akkor hatvan fillér ellenében a Margit szigeten játszottunk a rövid hajókázás után. Ha a visszaútra nem tellett pénzünk, akkor egy tizenöt perces kerülőúttal a Margit hídon jöttünk vissza a házunkhoz.
De nem volt gond akkor sem, ha a házon belül maradva és játszva töltöttük el napjainkat. Négy-öt hasonló korú gyereknek nem okozott problémát, hogy mit csinálhatnánk, ami mindenkinek tetszik. Említhetem a rettenetesen kemény futó versenyeket, amelyeket a földszinttől az ötödik emeletig, majd vissza a földszintig két-három lépcsőfokonkénti ugrásokkal teljesítettünk, készülve későbbi sportolói létünkre. A földszinten lebetonoztak néhány régebbi alagsori világító ablakot, és ez kiváló lehetőséget adott arra, hogy egy 15 centiméteres deszkát élére állítva kialakítsuk a nemzetközi minősítésű földi pingpongstadiont, és a zajkeltéssel őrületbe kergessük a közeli földszinti lakókat. A folyosókon rollerezve használtuk a golyóscsapágyakkal felszerelt járművek hanghatásait és néha fapuskáinkkal a folyosó korlátain utánoztuk a szovjet filmekből látott géppisztolyok sorozatlövéseit.
Természetesen akadtak csendesebb időtöltéseink is, többek között snapszliztunk a minket partnerként elfogadó néhány felnőttel, és ilyen csendesebb foglalkozás volt a rendszeres gombfoci bajnokság, amit nem lehetett abbahagyni. Attila barátunk papája címfestő lévén csodálatos keretes, keményfelületű stadionokat készített, hogy akár több asztalon is tudjunk játszani. Ezek a bajnokságok segítették, hogy közelebb kerüljünk az akkori tényleg sikeres magyar focihoz, mert gombcsapataink természetesen a magyar NB I játékosaiból álltak.
Na, de vissza a lármázáshoz. Az említett nagyhangú játékainkhoz tartozott egy rendfelelős, aki e nemes feladat mellett még a házmesteri teendőket is ellátta. Amikor kellett, akkor kemény hangon, de mindig megtalálta a rendfenntartás megfelelő módszerét ahhoz, hogy nekünk ne nagyon maradjon kibúvónk a csendrendelet alól. Természetesen ez az eljárás sokszor akadályozta játékunk további folytatását, ez pedig a morgás mellett néha dühöt is kiváltott néhányunkból. Azt mondtuk, hogy úgy sincs mindenki itthon, így aztán nem tudjuk, kit zavar a mi önfeledt, de néha elviselhetetlen rosszalkodásunk, ahogy ezt a szomszédok és szüleink nevezték.
Abban az időben nem nagyon volt ismerős a tolerancia az ilyen esetekben, és természetes volt, hogy a szomszéd is megtorolta nemtetszését egy két barackkal a fejünkre. De a földszinti lakásából kilépő házmester személyre szólóan meghozott döntése ellen nem volt apelláta, az végleges és jogerős volt mindig. Akkor még nem ismertük a jogainkat, a fellebbezési fórumokat, és szüleinktől ugyanúgy elmarasztalást kaptunk, ha nem verést, ha panaszkodni merészeltünk valami miatt.
A haragunk természetesen nem volt tartós, ahogy a házmester – Biczó néni – sem haragudott ránk tovább, mint kellett az alkalmi megfékezésünkhöz. Amúgy a házmester szüleinkhez képest is kicsit idősebb lévén egyébként is tiszteletreméltó pozícióval bírt. De persze a gyereklélek 11-12 éves korában honnan ismerné a világ történéseit, meg azt, hogy a sérelmeket hogyan kellene kezelni úgy, hogy ne okozzon nagy problémát senkinek. Most már, ennyi év, 60 után könnyebb beismerni, hogy miféle mértékű visszavágást találtunk ki, ellensúlyozandó a számunkra sérelmes rendcsináló utasításokat.
Eljött a tatarozás ideje, amikor úgy döntöttek a Tanácsnál, hogy fel kell újítani a házunkat. Mindenhová építőanyag került, homokdombok, meszesgödör épült a földszinten, eleve elzárva bennünket a pingpongpályától, de ez nem olyan fontos. A meszesgödröt úgy kell értelmezni, hogy a macskakövekre és betonfelületekre felállítottak négy deszkafalat, olyan másfél méterest, és ezt teleöntötték mésszel. Egy darabig nagyobb csönd volt a házban, mert minden, általunk eddig használt területet elfoglaltak az építőmunkások, így nem tudtunk igazán randalírozni, ahogy ezt korábban hallottuk. És ekkor kezdődött az a csúnya dolog, amit most már, talán azóta is szégyellünk. Mit is csináltunk?
Mindenhol építőanyag, szanaszét minden emeleten, festékes dobozok, homok, cement, stb. Már nem tudom melyikünk kezdte, de ez már mindegy. Valaki felvett a kezébe egy téglát a negyedik emeleten és laza mozdulattal beleejtette a földszinten lévő, korábban már említett meszesgödörbe. A mész, amit mindenkor frissen oltottak, természetesen híg volt annyira, hogy a házmesterlakás ablakait bepöttyözze. Ennek a látványnak öröme okozta azt, hogy ezt követően a sötétség leple alatt valaki mindig beledobott valamit a hamisgödörbe. Bűntudatunkat fokozta az a tény, hogy senki nem feltételezte rólunk, hogy mi csináltuk a mész-szökőkutat. Akkori társaim nevében nem tudok nyilatkozni, de azt elfogadtam volna, hogy egy-két pofont kapjak cselekedetemért cserébe a hülye ötletért. Természetesen az ablakot a mészfoltoktól tisztító felnőttek látványát rezzenéstelen arccal nyugtáztuk és fejcsóválva jeleztük együttérzésünket.
Írta: Juhász Sándor, a kosaras golfos
